szórványos felhőzet
borús égbolt
kevés felhő
tiszta égbolt
Vannak vidékek…
Bennem és benned, az Emberben vannak olyan belső és külső vidékek, olyan tájak, mélységekkel és magasságokkal, csöndes kerti magányban megbújó, alig pattanó szemérmes hóvirágokkal, az élet himnuszát zengő dalos madarakkal, égkék optimizmussal, simogató napsugarakkal, pajkos szellőkkel, délceg fenyőkkel, büszke hegyekkel, hűs forrásokkal, ahol a bánatából, magányából, gyászából, kilátástalanságából kitekintő lélek új erőt nyerhet. Van, hogy önmagunkat, életünk értelmét és célját kutatva bejárjuk a fél világot, keressük a megoldást a külső térben, s közben elnémítjuk a belső tájak hangjait, üzeneteit. Nagy bőröndös és hátizsákos utazók róják ebben a pillanatban is az utakat, ösvényeket e Föld kerekén, abban reménykedve, hogy zarándokútjuk elvezeti őket egy tisztán látóbb, bátrabb énjük felé. Mi mind a belső békét, a testi-lelki-spirituális egyensúlyt, a szeretetben való, pezsdítő feloldódást vágyjuk, a Mindenhatóval való találkozás élményét, amikor nemcsak kérek kezeimet fohászra kulcsolva, hanem megtapasztalok. Megtapasztalom Őt: a Teremtőt és Gondviselőt, aki – hányszor bebizonyosodik! – mindvégig itt áll és állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot. (József Attila)
Sokszor úgy hisszük, hogy a fantasztikumban, a valami nagyon egyediben, a kevesek által megtapasztalhatóban van jelen csak a Transzcendens, mert elhitették ezt velünk. Aztán lassan-lassan rádöbbenünk, hogy Ő, az Őrző mindenütt jelen van, ahova beengedem: a mindennapi kenyér ízében, a gyermek nevetésében, a társ ölelésében, a virág illatában, a munka verejtékében, a muzsika ritmusában, a gyász sötétjében, a betegség sajgásában, a szavak tisztaságában, az érzések őszinteségében… Külső és belső vidékeimen. Nem messze, nagyon is közel!
Ezt érzem a Firtos lábánál megbújó kis faluban, Énlakán is. Kanyargó, egymásba ölelkező utcák mentén elárvult, néma családi hajlékok és nem sokkal zajosabb porták váltják egymást. A falu szívében magasodik a templomdomb, körbebástyázva örökzöld őrzőivel, kik a régmúltban megpihentek álmát és az ősi hajlék szentségét, kincseit óvják rendületlenül. Valahányszor megszólalnak a toronyban lakó harangok, imára kulcsolja kezét az énlaki: Istenem, segíts meg! Bárhol érjen is a harangszó, ott, abban a pillanatban hívom, és érzem, hogy velem van, velünk van. Ezekben a percekben a külső és belső vidékek találkoznak, és ha bizonytalanság is ült a lelkemen korábban, ha kérdés is fojtogatott: honnan jön segítségem? (121. zsoltár), most megszületik bennem a bizonyosság: segítségem az Úrtól jön. Attól a Gondviselőtől, aki nem szunnyad, nem alszik örök álmot (még ha ezt Tamási el is akarta hitetni velünk), hanem néha a Firtos-lovának hátára hág, máskor a sáros énlaki utcákat rója, hogy találkozzon velem, veled, az itt élővel, vagy ide érkezővel. Jön bátorítani, láthatatlanul átölelni, meghallgatni, elfogadni, szeretni, erőt adni, reményt táplálni.
Hol van az a vidék, ahol a keserű szádban édessé ízesül? Kányádi azt mondja, hogy ilyen vidékek, gyönyörű tájak igenis vannak. Mindenkiben. Legbelül. Te már megtaláltad? Te már jártad e tájat? Ismered dűlőit, forrásait, árnyat adó fáit, rögös buktatóit? Itt, a Firtos alatti Énlakán sokak szájában ízesült édessé a keserű, aztán mégis sorra, sokan mentek el más vidékek kincsei után kutatva, vagy az örökélet másik partján pihenést remélve. A Gondviselővel néhányan itt maradtunk, várunk, dolgozunk, bízunk. Hisszük, hogy e vidék, elnémult táj meggyötörten is gyönyörű, s lesz még, jön még, kinek szájában a keserű édessé ízesül!
Nagy-Mátéfi Timea unitárius lelkész
.jpg)
 cm.jpg)