Gyermekkorunkban nagyjából ugyanez volt a forgatókönyv, azonban nekünk a gyermekzsivajt egyáltalán nem kedvelő idős asszonyokkal is szembe kellett néznünk, sokszor igazi háborúvá fajult a dolog a két tábor között. Alig kezdődött el a játék, a földszintről máris rothadt krumplival kezdett dobálni egy idős asszony, azt kiabálva, hogy mindenki menjen a saját tömbháza elé. Vakmerőségét látva sokan csatlakoztak a nézeteihez, egy idő után pedig azon vettük észre magunkat, hogy sehol nem játszhatunk, mert mindenhonnan elkergetnek. Tény, hogy előfordult egy-egy ablaktörő szabadrúgás, de most is azt mondom, túlreagálták a dolgot. Történt egyszer, hogy egyik barátomat eltalálta egy, a földszinti ablakból kirepülő jókora krumpli, ő pedig felbőszülve a konyhaablakon küldte vissza azt a feladónak. A csörömpölésből ítélve úgy egy félpolcnyi savanyúság bánhatta az akciót, volt is belőle cirkusz, nem kicsi. Nos, a napjainkban játszadozó gyermekek nem kell ilyesmikkel szembenézzenek, a hajdanán kiabáló és dobálózó asszonyok humán térfigyelő üzemmódba kapcsoltak, és már szinte örülnek annak, ha egy-egy gyermeket játékkal a kezében látnak. Legtöbbjüknek az unokái játszanak ott, ahol hajdanán mi kergettük a labdát, bújócskáztunk vagy épp papírgolyót tekertünk a bergmann-csőbe, vagy ahogy mi hívtuk, bermáncsőbe. Nem, ma már nem kiabál senki a gyermekekkel, mert legtöbbször nincs kivel kiabálni. De nézzük a jó oldalát, legalább épek az ablakok.