Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Az arca derűs, és éppen egy jó mélyet szív a cigarettájából. A könyvben semmi jelzés arra, hogy a hátlap fotóját ki készítette, úgy gondolom, saját pöfékelései között Nagy P. Zoltán (1943–2010) lehetett, akit érszűkülete ellenére sem lehetett lebeszélni, hogy hagyja már abba, mint ahogyan Bálint András (1943–1994) és többen mások a Hargita szerkesztőségében, élén Albert Antal főszerkesztővel, Kolozsi Márton főszerkesztő-helyettessel szívták jó keményen. A munkatársak legalább kilenctizede füstölgött, de persze nem úgy, mint Humphrey Bogart a Casablancában és nem is Chesterfield lógott a szájukban. Hanem leggyakrabban Mărăşeşti, Carpaţi, ritkábban Amiral és Snagov, legritkábban pedig az akkor kapható szivarskála két véglete, a Naţional illetve a BT és a Papastratos. Úgy emlékszem, Váli József (1944–2016) a Carpaţi-t rakta ki a nagy fekete írógépe mellé, amelynek betűkarakterei roppant egyediek voltak, hasonlítottak a kézírására. De hogy mit szívott és mikor írta a verseit, azt legjobban özvegye, Váli Éva tudja, aki ugyancsak olvasmányos sorozatot ír az évek során körülöttük forgó, egyéni és társadalmi emlékezetet kibontó tárgyakról a Facebookon. Amikor Jóskának éppen nem volt írnivalója, vagy nem művészbarátai műtermeiben nézegette legújabb alkotásaikat, akkor gombfociztunk a szerkesztőségi íróasztalon kisebb-nagyobb aprópénzekkel. Nem tudom, hol tanulta meg, de fantasztikusan tudott csavarni, és mindig, minden szögből betalált a két gyufásskatulya közötti kapuba. De hát amit a legjobban eltalált: ő érzett rá mindenekelőtt arra, hogy ha már itt van az újság, akkor a kortárs képzőművészekről írni kell, sőt később ő volt az, aki a román televízió bukaresti magyaradásában filmeket is készített róluk. Leginkább Öllerer Józseffel filmezett, ők ketten voltak a stáb, de minthogy a szót akkoriban a megyei pártelitre is használták, ugyancsak meggyűlt a baja, amikor egy rövid jegyzetben a stáb krumpliföldes kiszállását ecsetelte. A rendszerváltás után művelődési főfelügyelőként egyengette a kultúra útját Hargita megyében, és amikor valahol kiállításokat nyitok meg vagy képzőművészekről írok, mindig úgy érzem, mintha az ő útját követném. De nem csak akkor. Hogyan is írta címadó versében? „Megmásztunk néhány üveghegyet, de nem a csodák völgyére nyílott tekintetünk. Újabb üveghegyek magaslanak fölénk és ismét üveghegyeket sejthetünk mögöttük.” Emlékszem, a Csíkszeredában és a majd minden erdélyi városban megtalálható Cafe-Tutunok füstös levegőjéből, nagy beszélgetések közepette, még sóvárogva ki lehetett tekinteni a világra. A nemzeti dohányboltok ablakait azóta lesötétítették és akadémikusok vánszorognak az üveghegyeken. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, Forrás sorozat, 1976. Szerkesztő: Csíki László, műszaki szerkesztő Bálint Lajos, borító: Márton Árpád)

Székedi Ferenc