borús égbolt
Valamibe belekerültünk, hogy fogunk kimászni?
Én is használok közösségi oldalakat, persze. Számomra elsősorban hírügynökség szerepét tölti be Zuckerberg univerzuma. Itt futottam szembe egyik kolozsvári szociológus ismerősöm bejegyzésével. Az oltottak versus oltatlanok vitájáról volt szó benne, csak a hangneme volt egyedül szokatlan. Békülékeny volt. Ritkaságszámba megy manapság az ilyen, nem ehhez vagyunk szokva. Magam is meglepődtem. Ő ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy függetlenül attól, hogy éppen oltáspártiak vagy oltásellenesek vagyunk-e, van bennünk valami közös. A félelem. Ahogy ő fogalmazott: „Van, aki a vírustól fél jobban, és van, aki az oltástól tart inkább.” Nem mondom, közös nevezőnek ez meglehetősen vérszegény, de lássuk be, a semminél több. Ismerősöm ugyanakkor a legjobban a vita elmérgesedését, a végletes megosztottságot fájlalta. Erre viszont tényleg nem tudok mást mondani, csak azt, amit Platón Az állam című művében Glaukon és társai rendre válaszolnak Szókrátésznak: – Zeuszra, igazad van!
A szociológus sorra vette félelmeinket. A fent már említett kettő mellett itt van nekünk a gazdasági helyzetünk is. Ezt valóban mindennek nevezhetjük, csak épp rózsásnak nem. Sokaknak az egzisztenciája kerül veszélybe, és félelmeik egyáltalán nem alaptalanok. Mindez pedig még további elitellenséghez, az állami és társadalmi intézmények iránti bizalmatlansághoz vezet, és sajnos a tudományos eredmények hitelességét is kikezdi.
Ebben az áldatlan helyzetben pedig mit teszünk mi beoltottak és oltásellenesek egyaránt? Egymást szidjuk naphosszat a közösségi oldalon. A járványhelyzet annyira megosztja a közösséget, hogy már baráti poharazgatás közben is feszültséget teremt a felek között, úgyhogy lassan már barátok közt is kerülni kell a témát. Kivéve, ha lételemünk a konfliktus és az öncélú veszekedés (értelmes vitára sajnos esély sincs), mert akkor nyugodtan. A legtöbben azonban legalább a szabadidőnkben elkerülnénk a konfliktust. Legtöbbször egy ilyen vita nem vezet sehová.
Gyakorlatilag ott tartunk, hogy a ki nem beszélt társadalmi konfliktusok miatt akár a legjelentéktelenebb közéleti kérdésben is képesek vagyunk egymásnak feszülni.
Tisztára mint a Gulliver utazásaiban. Az egészen apró kisemberekkel benépesített Lilliputban késhegyre menő vallási vitát folytatnak arról, hogy a főtt tojást melyik végén kell feltörni.
Azt kívánom, bárcsak ne emlékeztetne Jonathan Swift társadalmi szatírája napjainkra. Ha ön is úgy látja, hogy sajnos mégis, akkor az nem a véletlen műve.
Szociológus ismerősöm bejegyzése végén arról írt, hogy valójában mindnyájan ugyanazt akarjuk: a járvány végét, szabad mozgást, jelenléti oktatást, működő gazdaságot és egészségügyet. Úgy véli, a járványalagútból közösen kellene kijutnunk. Legyünk tekintettel egymás félelmeire – írta. Sok igazság van benne. Egymás lehülyézésével, bérencnek nevezésével valóban nem mászunk ki abból a valamiből, amibe belekerültünk.
Kiss Előd-Gergely
_web.JPG)
