erős felhőzet
szórványos felhőzet
Vajdaság, megbékélés, uborka
Felhívott a minap egyik barátom, akivel diákkorunkban számtalanszor jártunk át Magyarországról Jugoszláviába. Pontosabban mi már a Tito-féle konglomerátum szétesési fázisában jutottunk el a Vajdaságba, amikor ott kutyavilág volt. A kilencvenes évek eleje-közepe volt ez az időszak, háborús viszonyok, rendetlenség, bár az egykori jólét nyomai mindenfelé fellelhetők voltak. A falvakon, a tanyákon viszonylag új és korszerű, ismert márkájú erőgépeket és haszongépjárműveket láttunk, fajállatokat, kiváló termőföldeket. Házi sonkával, négyujjnyi vastag szalonnákkal, kolbásszal, bánáti házikenyérrel, ízletes zöldségekkel, gyümölcsökkel, jó borokkal, még jobb pálinkákkal kínáltak az ismerősök. Látszott, hogy azon a jó helyen egykor béke volt, bőség és egyetértés. Amikor hagyták élni egymással és egymás mellett az embereket.
– Volt valami hivatalos dolgom nemrég – mondta a barátom –, jogászként kellett eljárnom, bizonyos dokumentumokra volt szükségem. Kellemesen meglepett, hogy az illető város önkormányzatánál minden magyarul zajlott. A hivatalos okmányokat kertelés nélkül magyar nyelven állították ki. Igaz ugyan, hogy a lakosság négyötöde magyar anyanyelvű, de a nyelvhasználati jog nemcsak látszat, nem felszínes, mint nálunk, ahol az adóhivatal, az egészségügy, az oktatás, meg a többi közszolgálat is azonnal románra vált, ha valami dolgunk akad a hivatalos helyeken, s kell a papír.
– Nem adták ingyen! Sok áldozattal járt, s különben is, Szerbia még csak most ácsingózik az Európai Unió felé. Nálunk is egészen normálisnak látszó világ nyiladozott akkor, úgy húsz évvel ezelőtt – mondtam, mintha bennfentes lennék ezekben a dolgokban…
Aztán elgondolkodtam, hogy vajon miféle kelet-közép-európai együttműködés kezdődhet el Trianon százéves évfordulója kapcsán, hová, hogyan, meddig léphetünk előre, ha feszt azt mondják, hogy ők jöttek imádságos lélekkel, gyertyákkal, s a pofont is mi adtuk magunknak, és képesek voltunk egy másik nyelven káromkodva ócsárolni, szembepökni magunkat a balkáni szkizofréniában.
Új alapokra kell helyezni a történelem oktatását és a magyar–román viszonyt. Mondják megint. De bár úgy élhetnék a közelgő uborkaszezonban, hogy valóban csak a zöldséggel kellene foglalkoznunk, békében, s ne az örökös megbékélést és kiegyezést firtatni, amely sehogy sem akar működni. Mert nem.
Simó Márton
-min.jpg)
