Megnyugvás számomra, azaz erősíti az irodalomba vetett olvasói bizalmamat, hogy manapság (is) jelennek meg olyan művek, amelyeket a saját szavaimmal könnyedén el tudok mesélni. Ezt úgy értem, hogy nem kell „mellébeszélnem” lírai hangulatokról, költői képekről, a költő ekkor azt gondolta, hogy…-féle (gondolta a fene – mondta egyszer Arany János) nyakatekert elemzésekkel. Néhány évvel ezelőtt egy látogató érkezett hozzám, az asztalon egy nyitott könyv hevert. Az illető megkérdezte: – Verset olvasol? Szépek? – Igen, szépek. – Miről szólnak? – Erről fogalmam sincs – válaszoltam a valóságnak megfelelően. Ez valójában szomorú megállapítás volt, és talán nem is az én (olvasói) műveletlenségemet jellemezte, hanem azt, hogy a költő nem üzent semmit nekem – talán senkinek sem –, csak forgott-forgott körbe-karikába a saját szótengerében. Persze nemegyszer megjelent/megjelenik az üzenet is, egyféle negatív utópia – a 20. század elején a gépek felmagasztalása; majd a polgárpukkasztás – a szemérem levetkőzése. Mindebben az olvasó mai napig csak nehezen találja a helyét, szerepét és reménykedve próbál eligazodni a zűrzavarban, majd saját magát okolja az értetlenségéért. Természetesen nem a valóság egészéről beszélek, csak egy részéről. Soha nem akartam irodalomtörténész lenni, műkritikus még kevésbé, olyan, aki az olvasót némi tapintható szigorúsággal a megfelelő irányba terelgeti, sokszor csak annyit érve el, hogy az olvasó immár nemcsak a költőt – a szöveget – nem érti, hanem a magyarázatot sem. Ezért aztán: megnyugvás számomra, azaz erősíti az irodalomba vetett olvasói bizalmamat, hogy manapság (is) jelennek meg olyan művek, amelyeket a saját szavaimmal könnyedén el tudok mesélni. Ebben a pillanatban Markó Béla Kerítés című verseskötetéről beszélek, pedig ebben is vannak gépek, de ezeket értem, hiszen a számítógép mindannyiunk életének része, de mindjárt a vers kezdetén ott van a szavak mögött felsejlő töprengések megrendítő valósága is: „Nem tudom, miért, de Isten nyilvánvalóan / átadta nekünk a kattintás jogát” – írja Utolsó ítélet című versében. Van a kötet verseiben megannyi szerelmeskedő vetkőzés is, amit eszembe sem jut a szemérem levetkőzésének nevezni, de annál inkább a mindennapok természetes testiségének. A saját szavaimmal elmesélhető Jégrevű című Markó-vers kb. így hangzana: a költő feleségével és kisfiával egy hosszabb utazásról hazatér. A feleség a hálószobában a párnán apró magocskákat talál, amiről azt gondolja, hogy virágmag, de hamar kiderül – éppen a költő azonosítja ezeket –, hogy nem más, mint egérpiszok. („Anna apró fekete virágmagvakat / fedezett fel a párnán, […] talán egy jácint vagy egy nárcisz / aludt az ágyunkban, / míg végre én is megnéztem figyelmesebben, / szóval ez egérszar…”) Végtelenül mindennapi élethelyzet, de úgynevezett tanulságként szembemegy azzal a – mai napig élő, és sokszor éppen a költők, művészek által táplált – közhelyes álmodozó költő-, művészképpel, amiben a szerepek fordítottak: vagyis a költőnek kell elvesznie a szép illúziókban, képzeletvilágban, míg társa a józan megfontolások embere. E versben ugyanis a bűnös egérke megtalálása és elpusztítása is a költő feladata, hiszen a költő nemcsak költő, hanem férfi és családfő is, aki felelősnek érzi magát a család nyugalmáért és ezért bátornak kell lennie. Tudom, úgy hangzik ez az én „átköltésem”, mint egy elemi iskolás diák sete-suta fogalmazványa, vagy éppen a vers parodizálása, de csak azt akarom bizonygatni, hogy én, az olvasó bele tudom helyezni a verset a valóságba, azonosulni tudok a szereplők érzelmeivel, és bízom abban, hogy közben a költőt nem lerángatom a lebegésből a földre, hanem éppen csak nyugtázom, hogy itt él ugyanabban a valóságban, amiben én, tudom, hogy szavai hitelesek. Megértem őt, és hiszek neki. Nekem, az olvasónak ilyen egyszerű, elit irodalmárok pedig elemezhetik a költő valósághoz való viszonyát, stílusát... vagy a szabad vers sorainak kiterjedését. Mert ugye, az egyszerűséget a legnehezebb elemezni, az egyszerűség egyszerűen mindent elmond magáról, az is igaz, hogy ezzel késélen táncol. Jut eszembe, mintha Karinthy Így írtok ti Költőcske Mihálya óta nemigen volna szokás íróembereket egyszerűséggel dicsérni, kivéve talán a nemes egyszerűséget. Nem hiszem, hogy valakinek lett volna mersze költészettel kapcsolatban leírni azt az egyébként közkeletűvé vált szót, pszichoszomatikus, merthogy a líra inkább lélek, mint test. Én most megteszem Markó Kerítés című kötetével kapcsolatban. Persze a szó szűkebb, orvosi jelentése szerint lelki okok miatti testi tüneteket jelent, de tágabban értelmezve a lélek és test igencsak szoros kapcsolatára világít rá, ezt az elszakíthatatlan egymásra hatást ma már sok tudomány, határtudomány, sőt áltudomány zászlójába is belevarrják... igaz, hogy gyakran csak fércöltéssel, s közben hol a lélek, hol a test cérnája szakadozik. Na, sikerült egy költői képet összehoznom, pedig nem volt szándékomban. Nem kell költőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, aki elég sokáig él, az lassan vagy gyorsan megöregszik, sokan azt állítják, hogy a lélek talán kevésbé gyorsan, mint a test. Ám igazi költőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt önsajnálat és pózok nélkül, mint egy pontos kórképet bemutassa, és mindezzel együtt mégis verset írjon, megrázó lírai vallomást. Az olvasó nem az öregedéssel járó testi-lelki nyomorúságok feletti kesergést olvassa (van neki magának is ebből hasonló), hanem az „ember” kínzó törekvését ezek elfogadására. Ezzel a természetes őszinteségével Markó újra csak szembemegy egy napjainkat jellemző közhellyel: a fiatalságkultusszal, ami illúziót teremthet ugyan a maga testedzésével és szépségápolásával, de csak ideig-óráig hamisíthatja meg a valóságot. És újra csak ott vagyok, ahonnan elindultam: megnyugvás számomra, azaz erősíti az irodalomba vetett olvasói bizalmamat, hogy manapság (is) jelennek meg olyan művek, amelyeket a saját szavaimmal el tudok mesélni, mert többek, mint szavak, szövegek hangulati sugallatai – nem kell vesződnöm a megfejtéssel, hogy mit akart a költő mondani, mert egyből értem, tudom. Kétélű penge ez az olvasói értés-tudás: nem sokat ér, ha csak ennyi. De annál többet, ha megteremtette az olvasóban a katarzis állapotát. Talán ma már sokan nem is ismerik e szó jelentését, vagy nem érdekli őket: a befogadót megrendíti egy alkotás a maga igazával, de ugyanakkor ki is emeli a köznapok világából és átéreztet vele valamilyen érzékfeletti világrendet. Pontosan ezt teszi e Markó-versek alkalmi és alkalmatlan egyszerűsége: ráeszméltet elfogadni a lét, a szerelem megunhatatlan varázsával együtt az elmúlás közelítő lépteit; a versek minden sorát, bölcselkedését az hitelesíti, hogy ő már megszenvedte az érteni akarást. Na persze, Markó is mondhatja Arany János szavaival: gondolta a fene. * Markó Béla: Kerítés. Alkalmi és alkalmatlan versek. 2008–2015. Kalligram Kiadó, 2016. Kozma Mária