– Mit jelent Önnek, hogy itt, Erdélyben, Székelyföldön is bemutatják az Ember maradj című portréfilmet?

– Gyakran kérdezik, hogy miben különbözik az itteni közönség más helyek nézőitől. A mi hazánk az anyanyelv: ebben a tekintetben egy hazában élünk. Ide is azokhoz jövök, akikkel – átvitt értelemben és a szó legszorosabb értelmében is – egy nyelvet beszélünk. Számomra nem különbözik más helyszínektől az a nyolc város sem, ahol ezt a filmet vetítjük. Korábban, a film megjelenésekor Nyíregyházától Szombathelyig bejártuk Magyarországot, Budapesten több alkalommal is tartottunk vetítést közönségtalálkozóval, beszélgetéssel – húsznál is több ilyen este volt. Ugyanezt hoztuk el ide. Nyolc nap alatt nyolc városban tizenkét eseményünk lesz: Kézdivásárhelyen kezdtünk, voltunk Sepsiszentgyörgyön, most Csík van soron, aztán Székelyudvarhely következik, onnan Marosvásárhelyre és Szatmárnémetibe megyünk, majd Kolozsvár a cél, végül tripla vetítéssel zárunk Nagyváradon. Ha az a kérdés, miért jövünk ide, a válasz egyszerű: a közönség tekintetével szeretnénk találkozni. Nyilván nem a busás gázsi hajt ilyenkor – ilyenről szó sincs, nem kapunk és nem is kérnénk ilyesmiért pénzt –, hanem a lehetőség, hogy személyesen is találkozhassunk azokkal, akik időt és energiát szánnak ránk, eljönnek megnézni a filmünket. 

– Akkor azt kérdem: milyen benyomást kelt Önben a film itteni premierjeinek sorozata?

– Csíkszereda a kezdetektől telt házas, a nyolc helyszínből kettő dupla előadást kért, mert olyan nagy az érdeklődés, Nagyváradon pedig már három vetítés és beszélgetés lesz. Kézdivásárhelyen szürreális helyszínen, egy fagyos sportcsarnokban vetítették a filmet. A vászon és a közönség között nagy távolság volt, mert vigyázni kellett a pálya burkolatára. Mondtam, rendben, de én nem szeretnék távolról beszélgetni a nézőkkel, hiszen azért jöttem, hogy emberekkel találkozzam, a szemükbe nézhessek. Megkértem a szervezőket, hozzuk közelebb az asztalt, a székeket, hadd lássuk egymás tekintetét. Számunkra ez az utazás igazi „ellentételezése”: látni, hogyan reagálnak az emberek, utána beszélgetni velük. Ember maradj – ez nemcsak egy szólam. A két méter magas rockszínpad sokszor furcsa helyzetbe hozza az embert, eltávolít. Itt viszont közelebb kerülhetünk egymáshoz. 

– A film nemcsak egy életpályát, hanem egy belső utat is bemutat. Miért éppen most készült el?

– Erre a kérdésre igazán az ötletgazdák tudnának válaszolni, de annyit elmondhatok, hogy az egész Hábermann Jenő veterán producer, Balázs Béla-díjas filmes fejéből pattant ki. Ő több mint ötven éve dolgozik a filmszakmában, a legnagyobb tapasztalattal rendelkező magyar filmesek közé tartozik. Ő volt a producere a Magunk maradtunk című kisjátékfilmemnek is, amellyel komoly sikereket értünk el. Sanghajtól Torontóig, Milánótól Abruzzóig, Brnótól Bukarestig számos fesztiválon kaptunk díjakat: legjobb film, legjobb rendezés, legjobb fényképezés, legjobb filmzene kategóriákban. A vetítésekkel sokat utaztunk, például Csíkba is eljutottunk. Sok időt töltöttünk együtt, közben összebarátkoztunk. Jenőt nagyon zavarja az ellentét, amelyet a velem megélt személyes tapasztalatai és a gyakran trágár online vélemények, sajtóban megjelenő jellemzések között érzékelt. Egy nap azzal állt elő, hogy portréfilmet kellene készíteni rólam. Elsőre tiltakoztam, mert az én életutam – ha van ilyen – még nem zárult le. Portréfilmet általában azokról szoktak készíteni, akik már nehezebben veszik a levegőt... Bár az 58. életévemben járok, ha valaki végignézi, mi mindent csináltunk 2025-ben – volt itt sok minden a hetvenötezer embernek szóló koncertektől a hat különböző kiadványon át a japán világkiállításon való fellépésig, klipforgatásoktól koncertfilmekig, a karácsonyi tévéfilmtől a portréfilm turnéjáig –, akkor látható, hogy aktív vagyok, pont annyira, mint akár harminc évvel ezelőtt. Ez nem dicsekvés és nem panasz: aki ebben él, az nem vágyik egy kvázi „életművet lezáró” filmre. Szerencsére az alkotók sem így értelmezték a feladatot. 

– Kulcsszavakban: mit mutat meg a film?

– Kriskó László rendező és Csincsi Zoltán operatőr nagyon lelkiismeretes, szép munkát végeztek. A visszajelzésekből azt olvasom ki, hogy vállalható, szerethető eredmény született, amit szívesen képviselek azzal, hogy itt vagyok, de fontos hangsúlyozni: ez nem az én filmem, nem én csináltam magamról. Talán az is elmondható, hogy nem kizárólag rólam szól, hanem arról a négy évtizedes történetről, amely során a dalaim és a közönség egymásra találtak. Ez nagy fegyvertény, különösen egy olyan műfajban, ahol az egynyári slágerek és a szimmetrikus arcú előadók dominálnak. Ahhoz képest, hogy mire próbálom használni ezt a műfajt, kész csoda, hogy ennyi embernek zenélhetünk. Szoktam mondani, kicsit keserédes poénként, hogy ez a film általában azoknak tetszik, akik megnézték. 

– Az Ember maradj cím erkölcsi parancsként is értelmezhető. Mit jelent Önnek embernek maradni ebben a zűrzavaros világban, politikával, kompromisszumra való hajlandóság hiányával, szélsőséges véleményekkel körülvéve?

– Erre nehéz egyértelmű választ adni. Emberi életet illene élni. A rajongók gyakran emberfeletti lénynek látnak, az elutasítók pedig ember alattinak. Az igazság valahol a kettő között van. Talán tizenkilenc éves lehettem, amikor először és utoljára jólesett, hogy felismertek az utcán. Sem a túlzó, illúziókból táplálkozó rajongás, sem az elutasítás nem embernek való. Ezért tartom fontosnak a film címét. Egy dalomból vették kölcsön, amely számomra nagy jelentőségű dologról szól. Örülök, hogy ezt választották. Persze fiatalon én is nagyon vágytam az elismerésre, nagy ambíciókkal indultam. Aztán megértettem, hogy nem nagy ember szeretnék lenni, hanem jó. Ez sokkal nehezebb.

– „Tombolhat a nyár, vagy belephet a tél, és mióta belém költöztél…” – a Nem kell más vigasz című dalában az idézett sorok belső, a transzcendenssel való szoros viszonyt sejtetnek. A filmben hogyan válik láthatóvá ez a hitbéli tapasztalat?

– Egyszerűen úgy gondolom, hogy hit nélkül nem lehet élni. Nem ilyen szellemben neveltek, felnőttként kezdett érdekelni, de a szüleim jó indítást adtak: megvoltak a formák, amelyekbe később tartalmat lehetett tölteni. A filmben a hitről csak elvétve esik szó, de valójában az életem minden mozzanatában benne van. Nagy munkához soha nem kezdek ima nélkül: Európában több mint másfél évezreden át se a király nem hozott nagy döntést, se a szegény paraszt nem vetett el egyetlen magot anélkül, hogy ne mondott volna előtte egy imát. Erről nehéz beszélni, mert aki idegenkedik a témától, az elutasítja az egész beszélgetést, aki pedig hitben él, annak mindez magától értetődik. Ez a film nem akarja a nézőt meggyőzni semmiről, nem ajnároz, nem emel piedesztálra és szerencsére ravatalra sem tesz. Egy küzdelmes emberi sorsot mutat meg, szépítés nélkül. Ez persze messze nem harmonikus élet: szerzőnek lenni, előadónak lenni, emberek szeme előtt élni furcsa feladat. A feleségem mondja ki a film számomra legerősebben ható mondatait, például azt, hogy nem jellemző rám a felhőtlen boldogság. Ezt még soha nem gondoltam így végig, és megütött az igazsága. Sokan irigylik a „sztárokat” és a „celebeket”, de egyik kategóriával sem tudok azonosulni. Vannak irigylésre méltó elemei a sorsomnak, például szellemi gazdagságba születtem – amellett, hogy az anyagi körülményeink elég szűkösek voltak. A szüleim mindig a megfelelő könyveket adták a kezembe: ez tényleg adomány. De ha valaki látná a hétköznapjaimat, biztosan nem cserélne velem. Természetesen szeretem, amit csinálok, de észvesztő mennyiségű utazással jár, olyan idézőjeles és idézőjel nélküli áldozatokkal, amelyeket mások el sem tudnak képzelni.

– Részben már utalt rá, de hogyan látja: hol van a határ a megszólalás és a hallgatás között? Mikor érzi szükségét annak, hogy vallásos nézőpontból szólaljon meg, és mikor nem?

– A zene vagy a festészet évszázadokon át csak a szentre koncentrált: azt tekintették művészetnek, ami Istennel, a teremtéssel, az üdvtörténettel, a bibliai alaphelyzetekkel foglalkozott. Ma a szenttől megfosztott világban élünk, ezért nem beszélhetünk úgy, ahogy például Tiziano vagy Bach tehette a maga korában. A direkt üzenetek széles körben nem működnek, más utalásrendszert kell kialakítani, meg kell próbálni felkelteni a saját kíváncsiságomat és másokét is egy-egy gondolatébresztő impulzussal, amelyen gondolkodni kell, esetleg utána kell nézni, mit is jelent. Gyakran kapok visszajelzést arról, hogy valaki csak évtizedekkel később jön rá, mire is utalt egy-egy dalszöveg. Az Igazán című dalt esetenként több tízezer ember énekli: „káoszból rend, gyilkosból szent nem lesz, csak akkor, ha ő benned is megjelent”. Ez egyértelműen Szent Pál alakját idézi meg. Aki akarja, érti, de aki nem, az is élvezheti. A mi műfajunk csodája éppen az, hogy szabadon értelmezhető. A kérdés inkább az: akarjuk-e értelmezni? Rászánjuk-e az időt? Mert színházba menni, filmet nézni, a világot érteni akarni: bizony munka. Ki kell kelni a kényelmes ágyból, fel kell venni az ünneplőt, el kell vonszolni magunkat – mondjuk – a Csíki Moziba. Ez megszűri a közönséget. Aki eljön, az már rászánta az energiát, és ezzel a befogadó pozíciójába lép.

– Ákos bizonyára ember marad, de elképzelhető-e a film folytatása?

– Őszintén szólva ez nem foglalkoztat. Remélem, az életemnek lesz folytatása, szerencsére rengeteg munkám van idén is. Nyáron lehet, hogy éppen ezen a tájon találkozhatunk a közönséggel nagyszabású előadásokon. Emellett szeretnék koncentráltabb alkotómunkát is végezni. Adventben a karácsonyi műsorunkkal fogunk koncertezni az ünnephez kötődő dalokkal, átdolgozásokkal és saját szerzeményekkel. Ebből a Duna vagy a Duna World műsorában kaphattak ízelítőt az érdeklődők: Az ünnep dalai című televíziós produkciót éppen szenteste mutatták be, és nemsokára elérhető lesz a YouTube-csatornánkon is. Ünnepi turnéra indulunk vele, és nagyon remélem, hogy Erdélyben is lehetőségünk lesz bemutatni ezt a műsort. Számomra fontos, szívemhez nagyon közel álló vállalás ez, kísérlet arra, hogy az ünnepeinket visszaszerezzük, és megélhessük a valódi tartalmukat.