borús égbolt
enyhe havazás
Úszósapka és hamburger
Nem tudom, emlékeznek-e még a január végi hírre, de nekem akkor igencsak megakadt rajta a szemem. Főcímekben úgy szólt, hogy: Kivonul a McDonald’s Romániából. Meg még úgy, hogy: A McDonald’s eladta az összes romániai éttermét. És úgy is, hogy: Máltai kézbe kerültek a romániai McDonald’sok.
Mivel sosem szerettem a Mekit (pontosabban egyszer igen, de erről később), a hír nem ütött szíven. Viszont mellbe vágott, mert első meglepetésemben arra gondoltam, hogy beérett valamelyik nemzetféltő hazafiszervezet víziója a dekadens Nyugattal való konfrontálódás halaszthatatlanságáról, és ezért most putyini szigorral fogunk lesújtani mindenre, ami nem fokhagymával vagy törökbúzalisztből készült. Mert idézzék csak fel, mekkora Big Mac-ellenes felhorgadást eredményezett Oroszországban az, hogy a Krím annektálása után a tröszt egyszerre bezárta a félszigeten lévő gyorséttermeit: Moszkvában azonnal elkezdte abajgatni őket a fogyasztóvédelmi állami szerv, a Roszpotrebnadzor (a név kiejtése önmagában kimeríti a nyomásgyakorlás fogalmát), ami után még kiszállt egy kék szemű fiúkból álló ügyészcsoport is, papírrepülőket hajtogatni a cég adóteher-csökkentést szorgalmazó dokumentumaiból.
Másodszorra meg az hökkentett meg, hogy mi a csudának kell a jó máltaiaknak a romániai étteremlánc, mikor egyrészt nekik is van – Vallettában például kétszáztizenkilenc és félszer nagyobb a népszerűsége a tinédzserkorúak között, mint a csak egy utcával arrább levő szépművészeti múzeum dél-olasz mestereket soroló késő barokk gyűjteményének –, másrészt pedig e nélkül az akvizíció nélkül is épp elég korpulensek (nem én mondom, hanem az Egészségügyi Világszervezet 2015-ös európai elhízás-kimutatása).
Aztán persze végigolvastam a hírt, s rögvest oszlott az aggodalmam. Ezúttal is üzenem mindenkinek, aki korábban lemaradt volna róla, viszont az elvárhatónál nagyobb vonzalmat érez a vágóhídi nyesedék és az ízfokozós páclé randevúja iránt, hogy pánikra nincs ok: az, hogy a Premier Capital (mely cég egyébként kb. annyira máltai, mint Ön, de ez más téma) felvásárolta az amerikai McDonald`s romániai érdekeltségeit, egyáltalán nem jelenti azt, hogy bezárnák az ország 67 étteremből álló, s így legnagyobb ilyen láncát, amely állítólag per annum cirka 100 millió euró árbevételt ér el, évente átlagban 65 millió, azaz napi 189 ezer vásárlót szolgálva ki. Sőt még azt sem jelenti, hogy váltaná egymást a kínálatban a Dupla Sajtos McRoyal® (baconnel) és a Ħobż biż-żejt. Ami mondjuk szerintem elég baj, mert utóbbi a máltaiak hírhedten finom olívaolajas, friss paradicsomos kenyere, esetenként kapribogyóval, olajbogyóval, savanyított zöldséggel, tonhallal vagy kecskesajttal, míg az előbbiről nem tudom ennyire pontosan, mi az. Tulajdonképpen csak annyi változott, hogy az amerikai óriáscég szabadult egy számára túl kicsi piactól, amelyen tőle amúgy is szokatlan módon eddig direkt volt jelen, a máltaiak (khm…) Máltán, Lettországon, Litvánián, Görögországon kívül most már nálunk is működtetnek franchise rendszerben McDonald’sokat, a romániaiak pedig mindettől még pont ugyanolyan kedélyállapotban rendelhetik a Happy Meal menüt, mint eddig.
Most pedig, hogy miért láttam érdemesnek ennyi betűt vesztegetni a gyorsétteremlánccal kapcsolatos fordulatra: frusztrációból. Csíkszeredai tinédzserkorom bizonyos intervallumában – körülbelül akkor lehetett, amikor még nem volt mobiltelefonunk, viszont hetente járhattunk moziba – tízfős, válogatott lakótelepi baráti társaságunk két dolgot szeretett volna a városban igazán, de igazán: uszodát és Mekit. Azt most már nem tudom felidézni, hogy miért ezt a kettőt tartottuk a civilizációs fokmérők legkiválóbbjának, de arra pontosan emlékszem, hogy úgy gondoltuk, ha lenne ilyen Szeredában, ez lenne a földkerekség legeslegvagányabb városa. Időről időre felütötte a fejét a hír, hogy egyik-másik felhagyott telekre épülne uszoda, s hogy itt vagy ott nyílik McDonald’s, de persze hiába vártuk. Maradtunk a koravén következtetéssel: kicsik vagyunk mi ehhez…
Azóta jó sok idő telt el. Nyílt uszoda Csíkszeredában, gyorsétterem is, ha nem is amerikai. A minap számoltam össze, egykori, tömbházak közt bringázó, parkolókban lábtengózó társaságunkból jelenleg én vagyok az egyetlen, aki Csíkszeredában él. Fél lábbal én is, mert igazából az azóta eltelt időben többet voltam máshol, mint itthon. Volt még egy srác, ő múlt pénteken ment ki Németországba. A többiek is mind valahol Európában, ketten Amerikában. Legalábbis azt hiszem. Bár megtehetnénk, nem tartjuk a kapcsolatot. Talán azért, mert akkor előbb-utóbb válaszolni kellene a kérdésre: Jár-e mindenki uszodába? S olyan íze van-e a Big Macnek®, mint amit akkor elképzeltünk?
Burus János Botond
.jpg)
