enyhe eső
borús égbolt
Újévköszöntő robbantások
Idén életemben először – s minden bizonnyal hosszú ideig utoljára is – óév napján, nem sokkal éjfél előtt elmentem a nagy össznépi újévköszöntésre. Kíváncsi voltam – ez az igazság –, s örömmel konstatáltam, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hiszen mondhatni özönlött a nép a művelődési ház előtti térre Gyergyószentmiklóson. Közben messziről hallatszott a zene, épp egy feltörekvőben lévő fiatal együttes koncertezett, amibe beledurrogtattak a szolgálatos piromániások, csendháborítók. Ám mivel a csendháborítás mifelénk törvényileg engedélyezett szilveszter környékén, sokat nem törődtem vele. Nos, ezzel így voltam egészen addig, amíg a helyszínre, vagyis a művelődési ház előtti térre értünk. Ott ugyanis „ostromállapot” fogadott, csak kapkodtam a fejem, és riadtan próbáltam az ismerős épületeket beazonosítani, mert egy-egy pillanatban Aleppóban képzeltem magam a petárdázásoktól és a robbantásoktól. De nemcsak én, nálam sokkal fiatalabb fiatalembert hallottam, amint telefonon mondta barátjának: „Itt úgy lőnek, mint Szíriában.” Így az együttes műsorának a végét már egyáltalán nem hallhattuk, de a polgármester újévi köszöntőbeszédéből is csak foszlányok jutottak el hozzám, pedig a színpadhoz nagyon közel álltam. Két robbanás közötti szünetben azt is hallhattam, hogy városunk rangidős esperese áldást osztott az őrjöngő tömegre, mert a robbantásokat artikulálatlan, alkoholgőzös üvöltések kísérték. Amúgy potyára tette. S a polgármester is jobban tette volna, ha rokonai, barátai társaságában egy pohár pezsgővel koccint az újévre, semmint szülővárosa lakóinak próbál ünnepi beszédet mondani az újév hajnalán. A polgármesteri beszédet és a papi áldást ugyanis a tömeg egyik része azért nem hallotta, mert épp a robbantóeszközeivel bíbelődött, a másik fele pedig azért nem, mert arra figyelt, hova vonulhatna fedezékbe.
Jánossy Alíz
.jpg)
