Az Uffizi-palota csodálatos gyűjteménye, a Vasari-folyosó pompás freskós mennyezete felejthetetlen élmény, annyira, hogy bár kétszer is jártam ott, bármikor visszamennék. Ez különben így igaz az összes többi híres vagy kevésbé ismert képtár esetében is. Minden szenvedély ilyen: hiába elégíted ki, mert minél nagyobb volt az élvezet, annál inkább a megismétlésre törekszik. Tudjuk ezt a szexből, ami a legeklatánsabb, épp ezért a legközérthetőbb példa. A művészetek, irodalom vagy akár az olvasás és maga az utazás is azt bizonyítja, hogy minél nagyobb álmunkat valósítottuk meg, minél gyönyörűbb dolgokat, eszméket, helyeket, leírásokat tapasztaltunk meg, annál inkább vágyunk arra, hogy hasonlóban vagy ugyanabban később esetleg újra és újra részünk legyen benne. Erre mondjuk, hogy nem tudunk betelni vele. Ám az Uffizinek volt egy másik hatalmas hozadéka is számomra. A palotának ugyanis van egy kávézója, szép nagy terasszal, amelyre a Vasari-folyosó végéről nyílik az ajtó. Természetesen kiléptem rá. Sajnos annyi időnk nem volt egyetlen alkalommal sem (de még lehet ezután), hogy nyugodtan élvezhessünk egy igazi olasz kávét ebben a remek környezetben, de az nyilvánvaló volt, hogy ez a terasz a Piazza della Signoria, azaz Firenze középkori lelke fölött van. Ez az a tér, amely a város imádójává tett engem egyetlen pillanat alatt, mikor először megláttam, és azóta is minden alkalommal ugyanazzal az áhítattal közelítek hozzá. Ott éreztem annyira, mint talán sehol máshol a világon, hogy a megelevenedett történelemben és az élő művészetben járkálok, amely úgy fog körül, mint valami csodás hologram. A Piazzát 1267-ben kezdték alakítgatni. Azelőtt itt a ghibellin párti urak – tulajdonképpen a korabeli nemesek – palotái voltak, amelyeket leromboltak, miután ők lekerültek a hatalomról. Az új építkezések során ezekből a romokból sokat hasznosítottak, úgyhogy valamilyen formában a régmúlt is benne van az épületekben, nem hiába az a különleges sugárzás, ami ott finoman érzékelhető. A híres tér elképesztően rendezetlen, kusza és még a formája is meghatározhatatlan, ám az összhatás hihetetlen. Központi épületeként a Palazzo Vecchiót szokás emlegetni, egy különleges tornyú palotát – amelyhez hasonlót azonban Toscanában másutt is készítettek, és az én szememben szinte a vidék védjegye –, ahol azóta is, mind a mai napig a városháza székel. Ez, akárhogyan számoljuk, szűk 700 év (1332-ben fejezték be) egyfolytában. Szerintem valahol itt kezdődik egy nép, a nemzet esetében a folytonosság, a hagyomány és a történelem. Persze azt is tudom, hogy ettől a megállapítástól sokan idegesek lesznek, sőt sokan képesek (ál)tudományos ellenérveket is felhozni, de most nem erről akarok írni. A városháza udvarán Verocchio szökőkútja látható, belsejét pedig, csak úgy mellesleg Michelangelo Donatello szobra és Ghirlandaio freskója díszíti. De minket most nem is ez, hanem a tér érdekel, ahol a palota előtt elképesztő módon a Dávid-szobor áll. Igen, igen, a Michelangelo Dávidja, a világ egyik leghíresebb szobra, egyben a nyugati művészet legismertebb Dávid-ábrázolása. Persze nem az eredeti, mert azt többszöri sérülés, restaurálás, nem túl hozzáértő tisztítás után nagyjából 370 évesen – 1873-ban – elvitték, különben igen helyesen, a Galleria dell’Accademia egy különtermébe, hogy megmentsék az utókornak. A téren található másolat ellenben tökéletesen megfelel a célnak. Mellette, a bejárat másik oldalán a kortárs és – mint mára már kiderült, nem túl sikeres – vetélytárs, Baccio Bandinelli Herkules és Caco című szobra magasodik. A Palazzo Vecchio tér közepe felé eső sarkán a Neptun-kút található, mely önmagában is feldobna egy teret. A hatalmas (több mint 4 méter) névadó márványszobor (illetve ennek is csak a másolata), Ammanati alkotása, egy kis négyzet alakú tavacska közepén található, melynek szélén és sarkain újabb istenségek, szatírok és nimfák üldögélnek, tekerednek jó manierista stílusban. Arrább I. Cosimo di Medici lovas szobra, Giambologna alkotása: 1594-ben állították fel, nem véletlenül, hisz a politikus, diplomata, bankár valójában hivatalos titulus nélkül a város fejedelme és a család fejedelmi ágának megteremtője volt, és művészetimádata tette lehetővé, hogy ez a város azzá a csodává váljék, amilyennek ma is láthatjuk, és amelynek egykori pezsgését valamennyire el is képzelhetjük. A kút mellett egy Donatello-alkotás húzódik meg szerényen: egy oroszlánt, Marzoccót, a város jelképét ábrázolja, mely Firenze címerét tartja mellső lábában (szinte a kezét írtam). A Palazzo másik sarkára merőlegesen egy különleges, magas, árkádos csarnok, a Loggia dei Lanzi áll. Itt szállásolták el a sokat emle­getett I. Cosimo lándzsás testőreit, innen kapta a nevét. Orcangna tervei alapján készült 1382-ben és ma tulajdonképpen egy szabadtéri szoborgaléria. Hátul római szobrok sorakoznak, elöl pedig újabb remekek: Benvenuto Cellini híres Perseus-szobra, kezében a levágott Medusa-fővel, mely akkoriban üzenetféle is volt a hatalom ellenségeinek, meg Giambologna mozgalmas, többfős A szabin nők elrablása, melyet egyetlen hatalmas márványtömbből faragott ki. A sok szépségen kívül van még valami, amit erről a városról és gyönyörű teréről mindig elmondanak és amit tényleg tudni kell: itt élt a ferrarai születésű Girolamo Savonarola, a híres aszkéta életű Domonkos-rendi szerzetes, aki rendkívüli ékesszólással ostorozta kora romlottságát, fényűzését, hívságos életmódját, a túlvilág rettenetes és fenyegető képét festve a hívők elé. Ellenségei, elsősorban főurak, végül erősebbnek bizonyultak nála, megvádolták az inkvizíciónál, mely kegyetlen kínzások után, nem egészen 46 évesen kivégeztette. A Piazza de la Signorián akasztották fel. Gondolom, ezek után érthető, hogy ezt a csodálatos teret állandóan a turisták tömege tartja megszállva, panaszkodnak is ezért eleget a firenzeiek. Szinte mindig csak egy kis részét lehet átlátni. Amikor ott az Uffizi tetején kisétáltam a teraszra, melynek széle kissé romos és viharvert volt, épp ezért körben tiltó zsinór és tábla is figyelmeztetett, hogy nem szabad azokon kívül kerülni – egy váratlan lehetőség villant fel előttem. Gondolkodás nélkül átmásztam a sárga szalag alatt és máris az épület szélét védő rozoga kerítésnél voltam, és kattintgatni is kezdtem minden irányba: először skerült az egész teret egyetlen pillantással átfogni. Persze már szaladtak az őrök, hogy signora, signora, attenzione, pericoloso, non permesso; én meg scuzi, scuzi és bocsánatkérő mosoly kíséretében visszakoztam a biztonságos övezetbe. De végre láttam csodát.

Albert Ildikó