Ne játssz a tűzzel! – hallottuk sokszor az intést gyermekkorunkban, hiszen a tűz ugyan melegen tart, de meg is égethet, hogy az elharapódzó lángokról és a pusztító tűzről ne is beszéljük. Alapjában véve a tűzgyújtás módjának megtanulásával megváltozott az emberiség élete, nemcsak a táplálék minősége javult, de az ősi emberi közösségek kultúrája, a gondolkodás, a képzelőerő is fejlődött, mert az éjszakába nyúló, tűz körüli teendők meghosszabbították a napot, és az itt zajló történetmesélések, beszélgetések során szárnyra kapott az emberi képzelőerő és fejlődhettek a gondolkodási készségek. Jóval később a tűz veszély idején kommunikációs eszközként működött: a magaslatokon elhelyezett lármafák jelezték az ellenség közeledését. Ezt a hagyományt élesztette fel közel kétszáz fiatal, amikor az Óriáspince-tetőn a székelyek nagy menetelése előestéjén meggyújtották az autonómia őrtüzét. Autonómia… Koromnál fogva csak a 2004-es választásokkor kezdett érdekelni a fogalom, amikor az RMDSZ Együtt az autonómiáért jelszóval kampányolt, s akár elkeseredve is nyugtázhatnám, hogy az azóta eltelt tizenegy évben a fogalmat nem sikerült tartalommal megtölteni. Ugyan ezekben az években volt számtalan autonómiakonferencia, székely majális, székely szabadság napja, voltak zászlótűzős és himnuszéneklős botrányok, perek, Tusványos és más diáktáborok, alakultak pártok, születtek autonómia-statútumok, fogadtak el határozatot, gyűjtöttek aláírást, olvastak fel kiáltványt, nyújtottak be petíciót, neveztük önrendelkezésnek, decentralizációnak, és meneteltünk is, de előrelépni nem sikerült. Az INSCOP Research kutatóintézet által idén szeptemberben 1085 személy megkérdezésével végzett közvélemény-kutatásból kiderült, a romániai lakosság több mint 70 százaléka rossz véleménnyel van a tömbmagyar régió önrendelkezéséről, 7 százaléka támogatja, 11 százalékuk semleges álláspontra helyezkedett, és a megkérdezettek 9,5 százaléka nem tudta vagy nem válaszolt. Mert két éve, a nagy meneteléskor is hiába állt több mint százezer magyar az autonómia-küzdelem mögé, hiába égett retinánkba a külföldi újságokban is helyet kapó óriás székely zászlókkal vonuló menetoszlop fényképe, érdemi párbeszéd, konkrét előrelépés nem történt az ügyben. Ígértek akkor új statútumot, amely elkészült ugyan, de taktikai okokból késleltetik a benyújtását, ígérték, hogy szükség esetén folytatják a tiltakozó akciókat, és készen állnak a polgári engedetlenség valamennyi formájának alkalmazására, de időközben kialudt az akcióegységből és közösségi élményből táplálkozó lelkesedés. Most lármafákkal világítják meg Székelyföld határát, amivel Bukarest és a nagyvilág tudomására szeretnék hozni, hogy Székelyföldet sem feldarabolni, sem beolvasztani nem hagyják, és Székelyföld csakis természetes, történelmileg kialakult regionális határai közt, önálló, többlethatáskörökkel rendelkező autonóm közigazgatási egységként képzelhető el a jövőben, amelynek egyben különálló fejlesztési régiónak is kell lennie. Az, hogy mennyire sikerül mozgósítani a lakosságot, és még hányszor lehet utcára, hegytetőkre és a szavazóurnákhoz hívni az autonómia jelszavával, a jövő titka. Ne feledjük viszont, hogy a meggyújtott tűz világít, mellette kellemesen lehet beszélgetni, nótázgatni… de a tüzet táplálni kell, és ha nem vigyázunk, felemészt. Háromszéki Eszter