Ettől az állomástól jó darabig 75 km/óra a megengedett sebesség, több a kanyar, nem véletlenül nevezik az itteniek viccesen Rió de Kacskaringónak. – Nos, kiragadtam e mondatot Aki mellett elsuhan a táj címmel, Színhelyek felcímet viselő sorozatomban, az 1989-es év januárjában megjelent cikkemből. Szentes Gábor – jelenleg nyugdíjas fafaragó művész – akkori mozdonyvezetőről szólt a történés, amelyet úgy próbáltam élethűen megírni, hogy előzetes engedélyeztetéssel mellette ülve, a mozdonyában figyelhettem működését, manővereit, e számomra eddig szokatlan helyzetben. Balszerencsémre épp abban az időszakban ötöltem ki helyszínelő sorozatomat, amely már a szó miatt sem nélkülözheti településneveinket, amikor csak román nyelven lehetett közölni azokat. Ezért aztán különbnél különb trükkökkel „tapogattuk körbe” falvainkat, városainkat, a helységeket, ha azoknak neveit is le kellett írni. Például Csíkszeredát a megyeszékhely városaként, Székelyudvarhelyt, a Küküllő-parti városként, netán szé­kely iskolavárosként, Csík­szent­mártont Alcsík hajdani járásszékhelyeként emlegettük a cikkeinkben, s ehhez igazítva fogalmaztuk mondatainkat (már aki igényesebb próbált lenni, legalább magával szemben). Így lett a fent említett cikkemben Tekerőpatakból Rió de Kacskaringó, Csíkszentdomokosból Santo Domingo. Egy másik huncutsága e cikkemnek éppen abban rejlett, hogy már az „induláshoz”, az akkori 745-ös számú gyorsvonatot választottam. Mert ha valamennyi állomás nevét, ahol megáll egy személyvonat román nyelven kellett volna leírni, akkor jobb lett volna letenni a vállalkozásról. [caption id="attachment_65619" align="aligncenter" width="2048"] Kristó Tibor Csíkszentimrén dedikálja a fúvószenekarokról írt riportkötetét[/caption] Ugyancsak e sorozatom része a már említett év áprilisában megjelent, A toronydaru magasából című írásom is. Íme ebből is egy részlet: „gyönyörű a kilátás innen: látszik az egész város, a Közép-Csíki-medence, Alcsík, Felcsík néhány falva, a Somlyó oldala, a Suta-tó vizén csillan a napfény. Úgy érzi magát a fülkében az ember, akár egy csónakban, hozzá kell szokni…” Az írás szerint én ülök a torony magaslati fülkéjében, holott magasságiszonyom miatt csupán az óriásdaru feléig ha feljutottam. A darukezelővel viszont abban állapodtunk meg (egy flakon sört nyomva a markába), hogy nem árulja el, miszerint nem én ültem volna a fülkében. Másnap tudta már a fél város, hogy az újságírónak inába szállt a bátorsága, nem volt mersze feljutni a darura, melynek fülkéjéből fele sem látszik annak, amiket felsorol a cikkben. A csalafinta gépkezelő szavaira hagyatkozva bevettem a cselt. Márpedig olyan akkurátusan készítettem elő „darumászásomat”, olyan aprólékossággal írtam e szerkezetről és kezelőjéről, mintha rakéta kilövésére készülődnénk… (Egyébként egyik kedves írásomnak tartom a cikket, s ha esetleg e sorokat olvassa M. László, az akkori darukezelő, itt üzenem neki, hogy barátsággal gondolok rá, még egy sörrel tartozom neki). Hadd szolgáljon mentségemre a cikk befejező mondata: „Nem iszonyatos ez a mesterség, csupán erős szív kell hozzá.” Másik írásom anyagához valóban a gyergyócsomafalvi Lukács László híres mester ácsceruzájával (más írószer nem lévén kéznél) jegyeztem le adatokat, egy jókora falapocskára. A róla szóló történetben így szólal szellemesen: „jól összeácsolja ám azt a cikket, mert jó vastagon ír ez a ceruza”. Igyekezetem ellenére ebben egyszer mégis előfordul a helység neve román nyelven, amit a cenzor szúrt be a szövegbe, helytelenül ugyan, de ott volt olvasható a másnap megjelent írásban. S ha már a korrektúrahibákról is szót ejthetek, jó pár derűs példát sorolnék, olyanokat amelyekhez nekem is közöm volt. Egyik lapszám úgy jelent meg, hogy első oldalán egy fa volt látható, fordított pozícióban, amint felfelé vastagszik a törzse, a hegye pedig a talajt éri, mellette a hírkép szövege valahogy így hangzott: „A municípiumi kismadarak etetik az őket gondozó tanulókat”. Másnap délelőtt, útközben a szerkesztőség felé, a városközpontban egyik kollégámmal találkoztam, aki azzal fogadott, hogy „ne menj a szerkesztőség felé, mert a főnök leharapja a fejedet”. Amit máskor nem tettem, menten megvettem a lapot az egyik trafikban. Valóban annak első oldalán fejjel lefelé „nőtt” a fa, fordított helyzetű madáretetővel a törzsén. Mi mást tehettem volna, hogy mihamarabb túlessek a dolgon, hívás nélkül kopogtam a főszerkesztő irodájának ajtaján, volt mit hallanom, viszont nem harapta le a fejemet. Megúsztam. Másik esetet is idézek: „macskakörömmel (sic!) kapaszkodik ki az autóbusz a tetőn”. A Varságból telefonon tudósító kolléga szövegét írtuk így, szó szerint automatikusan a gépbe, holott ő azt akarta jelezni, hogy a macskaköröm idézőjelnek felel meg, következésképpen a kapaszkodik szóra értendő. Sokáig „macskakörmöztük” a kollégát… De nyittattam gyógyszergyárat gyógyszertár helyett. Már a kora reggeli órákban csengett a szerkesztőség valamennyi telefonja. A hibavadászok folyton hívták a szerkesztőséget, egyik-másik hiba kapcsán. Az ügyeletes bakikeresők pedig abban élték ki magukat, ha valamilyen elírást fedezhettek fel a laptestben, s azt minél nagyobb dobra verhették. Ettől hízott a májuk, az ügyeletes füleseknek. Néha „fekete kiadóként” emlegettük őket. Legendává érett a valamikori Esti Tudósítás címet viselő rovat, az akkori főszerkesztő találmánya. A soros újságíró esténként a legeldugottabb faluból (is) helyszíni tudósítást mondott telefonba. Legtöbbször idő hiányában rögtönözve diktálta a szöveget. Akkor, amikor a telefonálások a központon át történtek, mindaddig kurblizva a készüléket, amíg elérhetővé vált a szerkesztőség. Ez okozott igazi fejtörést a tudósítónak. Olyan témát találni estére (a helyszínen), amely újságcikként jelenhet meg a másnapi lapszámban, sokszor ideje sem maradt annak papíron történő megfogalmazására, rögzítésére, mert beadták a vonalat. Kellett nyomni a szöveget. Az csak mese, hogy a téma az utcán hever. Nemegyszer kellett huncut trükkökhöz folyamodni. Egyik ilyen tudósításban „ugrattam” már 120 métert is a tekerőpataki sáncról, egy rió de kacskaringói sízővel. Másnap folyamatosan csörögtek a telefonok a szerkesztőségben, az olimpiai rekordnak számító ugrás kapcsán. A témát ugyanis a „kocsmában szedtem fel” az utolsó pillanatban. Ez „jött be”, ezt kellett megmódolni, más témát akkor nem találtam. Miskároltunk már malacot is egy homoródmenti falucskában, tanár barátom édesapjának telkén. „Panyókára vetett kabáttal búcsúztam” az agyagfalvi ’48-as emlékmű alakjaitól. A szemle már délelőtt megtörtént, a tudósítást este loptam be a szerkesztőségbe, de már itthonról, flekkpapíron, a gépterem hátsó ablakán át, csupán csak a tájképet kellett átfesteni estéli hangulatúra. (Némelykor restellettem e módszerhez folyamodni, de hát mások is lopakodtak.) Nemegyszer hívatott a bakik miatt a főszerkesztő, aki a dorgálást követően menten ki is küldött, hogy ne vegyem észre rajta, hogy őt is szórakoztatja a dolog. Mert ő is el kellett néha nevesse magát. Ezt ugyebár nem tehette a „vétkes” előtt. De titkárnőnk valahányszor beszámolt derűs hangulatairól, amitől mi is felhangolódtunk. Jöhettek az újabb derűsebb defektek, mert újságírás hiba nélkül nem létezik, mint ahogyan újság sem. Nem is létezhet. Talán ez a vonzereje, szexepilje. Kristó Tibor