Gazdaságilag hasznosítható kincs, védendő természeti adottság vagy környezetkárosító teher – valamennyi eszünkbe juthatna a Taploca és Csicsó között elterülő, Olt parti tőzeges területről, de mostanság leginkább csak akkor gondolunk a csíki tőzegre, ha a szagát érezzük, vagyis amikor kigyúl, akárcsak most. Pedig eleink még egyértelműen hasznosíthatónak vélték, sőt, olyan időszakok is voltak, amikor az ott található tőzeget kitermelték, s a kitermelés tucatnyi személyt foglalkoztatott. [caption id="attachment_78473" align="aligncenter" width="1000"] Augusztus 23-i csoportkép a tőzegnél dolgozókrólBíró Mátyás (Vacsárcsi) tulajdona[/caption] A tőzeg vagy turfa, a 19. század végén megjelent Csíkmegyei füzeteket szerkesztő Vitos Mózes szerint „egymásra halmozódott növények felbomlott és éghető alkatrészeiből áll, s leginkább mocsáros, ingoványos helyeken, vizi növények gyökerei és száraiból képződik s tüzelő szerül használható. Ha meggyúl, tüze gyorsan terjed szét s okozza az úgynevezett földégést.” A csíki turfa múltja Ugyancsak Vitos Mózes jegyezte le, hogy a tőzeg, a „Csik-Taploczától nyugatra eső határrészen az Olt bal partján 1866-ban egész hónapokon át mintegy 2-3 méter mélységig le folyton égett s Közép-Csikot vastag füst és gőz-tengerrel borította el”. A jeles helytörténész minden írásában a tőzeg hasznosításának szükségességét hirdette. „Talán e tő­zetrétegek lesznek hivatva arra, hogy midőn századok multán Csik­megye erdőségei letarolva megszűnnek kellő mennyiségű tüzelő faanyagot szolgáltatni, Csikmegye egy részét tüzelő anyaggal ellássák.” Vitos Mózest olyannyira izgatta a gazdasági hasznosítás, hogy egy olyan kísérletet is közölt, mely során egy karlsruhei tanár, Kapesser Károly a tőzeg rostjaiból spirituszt főzött. 1891-ben a magyar királyi föld­mívelésügyi minisztérium közigazgatási úton szerezte be az ország tőzegtelepeire vonatkozó adatokat. A csíkszeredai levéltárban (7-es fond Csík vármegye levéltára, 4-es leltári szám, Alispáni iratok, 4675/1891-es ügycsomó) található dokumentumok szerint a miniszter dr. Primics György erdélyi múzeumi segédőrt küldte ki a tőzegtelepek felvételére. „Az előző évek folyamán tapasztalt szalma hiány, valamint a kedvezőbb évek folyamán észlelt jelentékeny mérvű szalma kivitel következtében bizonyos vidékekre nézve nagy fontossággal birt, hogy a szalma hiány illetőleg a szalma kivitel folytán csökkent almozó anyag más úton pótoltassék. Miután a tőzeg vagy turfa nem csak tüzelési, hanem az említett gazdasági czélra is jó szolgálatot tehet, – szándékom volna – a gazdaközönség tájékoztatása czéljából, különösen az erdélyi részi tőzeg telepekre nézve az ideig hiányos ismereteket kiegészíteni”– érvelt a miniszter helyettese, aki 1891. március 13-án keltezett átiratában jelentést kért az alispánoktól. Becze Antal alispán válaszából kiderült, hogy Csíkmegyében „a felcsíki járáshoz tartozó Taplocza, Madéfalva és Csicsó községek azok, melyeknek határain mintegy 404 holdnyi területen tőzeg létezése vélelmezhető.” [caption id="attachment_78474" align="aligncenter" width="1000"] Vidám leánytársaság a sánc szélén ül, ahonnan már ki van emelve a tőzeg. Középen Kovács József mester. A hátsó sorban jobbról a második Kovácsné Vaszi Mária[/caption] A tőzegkitermelés aranykora Az 1950-es évek elején a Ligaton nagyarányú tőzegkitermelés zajlott. – 1952–53-ban dolgoztunk ott vakációban, olyan 10-12 éves gyerekek voltunk – mesélte néhány évvel ezelőtt a csicsói Szász Árpád. – Kellett a tőzeget forgatni. Az igazgató Gál József volt, brigádos a taplocai Kovács Jóska. Sok csicsói járt oda, nagylegények s leányok. Volt két nagy szín, s ilyen vicinális sínek lerakva, lóval húzatták be a kocsikat, mi, nagyobbak kellett ürítsük vagy kellett rakjuk a kocsikat, ilyesmivel foglalkoztunk. Meg volt szabva, hogy az a 2-3 legény, aki együtt dolgozott, mennyit kell lerakjon. A szín alatt nem verte az eső s a hó a tőzeget, s fuvarosok hordták az irodákba, iskolákhoz tüzelni, mindenütt az volt a tüzelőanyag. Olyan szaga volt, hogy az ember feje omlott meg, amikor azzal tüzeltek. Olyan nagyon nem vállott bé. Maguk is érezhetik, hogy milyen nehéz szaga volt, ilyen volt az iskolákban is. Ejsze spórolni akartak, mert valaki azt hitte, hogy jó tüzelőanyag. Vagy 4-5 évet fungált. Mint a nádszál, olyan rétegek voltak benne. Még amelyik kocka egybe maradt, az égett, de különben omlott meg. Tavasztól, ahogy a hó elment, a föld fagya felszakadt, lehetett kezdeni a munkát. A tetején volt 20-30 cm termőföld, s attól lefelé kezdődött, aztán késő őszig tartott ez a kitermelés. A csíkcsicsói özv. Kovács Imrénét szintén évekkel ezelőtt kerestem fel tőzegtémában, és szívesen mesélt gyerekkori tőzegkitermelési élményeiről. Elmondta, hogyan emelték ki a tőzegtéglákat, tették talicskára és rakták ún. kutakba – egy kútba 20 darabot –, oly módon, hogy száradjon ki. Kb. négy réteget tudtak kiszedni, s maradtak helyette a vízzel teli sáncok. Azután a kutakat forgatni kellett. A megszáradt téglákat csillék szállították. Ebédlő és konyha is működött a telepen. Tüzelőanyagnak használták. Aszerint fizettek, hogy ki hány kutat forgatott meg. A tőzegkitermeléshez sok munkáskézre volt szükség, s bizony az államosított nyomda volt tulajdonosa mellett gyakran ott robotolt a kitelepített nemes s a kulákká nyilvánított gazdálkodó is. – Nagyapámnak, Gál Józsefnek kötelező módon 75 ezer kilót kellett behordania/fuvaroznia, s egyszerre egy szekérre ezer kg-nál több nem fért fel – magyarázta a csíkszeredai Gál Bence, aki úgy emlékszik, a legnagyobb felhasználó a gimnázium volt, ahol az osztálytermekben is tőzeggel tüzeltek. Erre minden diák emlékszik, és sokan máig érzik a gimnázium bentlakásában, a Szibériának nevezett hálóban elégetett tőzegkockák bűzét is. – Csempébe nem lehetett volna betenni, de szénkályhában melegített – vélekedett a csíktaplocai Kovács János. – Melege volt, de hamuja is rengeteg. Kovács János édesapja, Kovács József a tőzegnél volt csoportvezető 1950-től, és onnan is ment nyugdíjba 1958-ban. Kovács János úgy tudja, a kitermelés a November 7., majd IRMC névre hallgató helyipari vállalathoz tartozott. – Olyan 1960 körül felhagyták a kitermelést, mert a tőzeg fogyott ki, nagyon földes rész következett – idézte fel. – Később az IPC adta el kertészeteknek, de ekkor már gépekkel, ömlesztve termelték ki és szállították a tőzeget. Magánszemélyeket is előszeretettel viszik, mai napig, de szerintem virágnak nem nagyon felel meg. Nincs nedve, a víz fut le róla… Ma már Taploca „fekete gyémántjának” egyik utolsó kitermelt darabja, egy tőzegtégla, a szintén taplocai Vass József jóvoltából a múzeumban látható, mint az 50-es évek és egyben a helybéli kulákság meghurcolásának egyik jelképe. A csíki turfa kitermelése pedig valószínűleg egyszer s mindenkorra lekerült napirendről, s létezése leginkább akkor jut eszünkbe, amikor újrakezdődik a „földégés”. Daczó Katalin