Ötven év nagyon hosszú idő, ha az emberi élethez viszonyítjuk, történelmi léptékben azonban nem több egy pillanatnál. A huszadik század azonban sűrű volt ilyen pillanatokban: csak egy pillanat volt a millenniumot követő békeidő – de ma is nosztalgiával gondolnak rá az emberek; szemvillanásnyi idő volt az első nagy háború – de ma is elborzadva gondolnak rá az áldozatok és a túlélők leszármazottjai; pillantásnyi volt az első román világ – új hatalmat, új kultúrát, új mentalitást és kisebbségi léthelyzetet eredményezve; szemernyi idő volt a kicsi magyar világ – talmi örömét a második nagy világégés árnyékolta be; szisszenésnyi idő volt – az új hatalom berendezkedése és konszolidációja együtt járt az úri osztály felszámolásával, a kuláklistákkal, államosítással és szövetkezetesítéssel; szusszanásnyi korszak volt a lazább hetvenes évek ideje – viszonylagos jólétével és liberalizmusával; jajgatásnyi idő volt a nyolcvanas évek megszorításokkal terhes korszaka – amikor a nincstelenség a félsszel társult; a rendszerváltás eufóriája emberi mértékkel mérve is pillanatnyi volt – bár akkor azt hittük, történelmet írunk; s percnyi a rendszerváltás óta eltelt közel három évtized céltalan útkeresése is. Ez az eseménysor gyermekeink számára bizonyára történelemnek tűnik, sokunknak egy része azonban közeli, megélt múlt. Olyan múlt, amelyhez személyes emlékeink kötődnek. S az a jó, ha a résztvevők, a szemtanúk lejegyzik, dokumentálják a történéseket, hogy majd azok, akik történelmi távlatból kívánják feltárni, kutatni, értelmezni és közkinccsé tenni egy-egy adott eseményt, minél gazdagabb ismeretek birtokában tehessék meg azt. Ilyen esemény az 1968. február 13-i csíkszeredai tüntetés. Évekkel ezelőtt lapunk is szólaltatott meg az akkori események résztvevői közül párat, a megszólalások pedig azt eredményezték, hogy mások is tollat ragadtak és leírták emlékeiket. Ezzel párhuzamosan mostani kollégánk, Daczó Katalin – akkor még Szabó Katalinként, tévés újságíróként – készített beszélgetéssorozatot erről a város és a majdani megye életében sorsfordítónak bizonyult esemény résztvevőivel. A tévéfilm mellett írásban is megjelent a beszélgetések szerkesztett, időrendbe és eseményekre tagolt változata a Székelyföld folyóiratban. Végül a Székelyföld és a Hargita Népe hasábjain megjelent anyagokat gyúrtuk egybe, és született meg a Megyecsinálók kötet. Daczó Katalin – mint lapunkban hétről hétre követhették az olvasók – ismét megszólaltatta az események résztvevőit, a beszélgetéseket hanggal-képpel is rögzítette. Ez utóbbiakból állt össze az a dokumentumfilm, amelyet ma este vetítenek az események 50. évfordulóján éppen azok színhelyén, az egykori MÁV-palotában. (Az eseményekkor pártszékház működött benne, ma itt székel a Hargita Megyei Kulturális Központ és az ugyancsak ötvenéves múltra visszatekintő Hargita Népe napilap). Az újságíró megtette kötelességét: felkereste a még élő és emlékeit megosztani hajlandó emlékezőket, rögzítette az általuk elmondottakat, dokumentálta az eseményeket. Hogy az akkori történések miként vonulnak majd be a történelembe, nem tudjuk megjósolni. Mai megítélésük is sokrétű: van, aki hősöknek tekinti az akkori tüntetőket és a tüntetés után Bukarestbe utazó küldöttség résztvevőit; van aki jelentéktelennek tartja a történteket; más meg arra gyanakszik, hogy diverzió, figyelemelterelés, szemfényvesztés volt mindaz, ami itt történt. Mint ahogy sokrétű az akkori megyésítés – így az annak eredményeként létrehozott Hargita megye – megítélése. Hogy tetszik, vagy nem tetszik, jó vagy nem jó, arról mindenkinek lehet véleménye, de ötven éve evidencia. Ünnepelni sem biztos hogy kell. De érdemes megállni és a kerek évforduló kapcsán összegyűjteni a még élő szemtanúk emlékeit, s elgondolkodni azon, hogy mennyire használtuk ki a magunk javára a megyerendszer biztosította kereteket. Fölösleges a múltban élni, a múlt történéseit meglovagolni, dicsőségében fürödni, ha nem tudjuk levonni a mára érvényes következtetéseket és nem a jövőnket építjük erre az alapra. Erre emlékeztessenek minket az ezelőtt ötven évvel történtek, mert bár számunkra ez szinte emberöltőnyi időszak, történelmi távlatokban mérve csupán egy – akár jelentéktelen – pillanat. Sarány István