erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
Tízéves találkozó
A kocsmát átalakították, de még megvan, sőt a másik is működik, ahová az egyetemi évek második felében jártunk. Tíz év telt el azóta, hogy összecsomagoltam a ruháimat, apukám lecipelte a negyedikről az ágyat, amit a színművészeti egyetem második évében vettek nekem a szüleim, a hűtőszekrényt a lakásban hagytuk, mert az egyik barátnőm Marosvásárhelyen maradt, és pár szekrénydarabot is, aminek ő hasznát tudta venni, nekem pedig nem volt rájuk szükségem.
Beültem apukám mellé az autóba, hogy hazavigyen, de azt nem tudtam, hogy az egyetem befejezése után hogyan tovább, mi lesz velem. Hazaindultunk tehát a szüleimhez, a családi házba, az egyetlen biztos ponthoz, amire akkor számíthattam.
Eltelt jó pár év, hogy nem jártam a Köteles Sámuel utcában, s ma itt állok újra az egyetem kapuja előtt, de nem megyek be. Nem szeretnék a tanárokkal találkozni. A kapus bácsi jut eszembe, mosolygós, barátságos arca, és ahogyan a becenevemen szólít: Üzeneted van, Tücsök. De már nem ő fogadja az épületbe belépő diákokat, és talán már a fiatalok sem leveleznek egymással a kapusszobán keresztül. Elsétálok a régi zöld kis kocsmába, ahová elsőéves koromban egy számomra kedves ember adott találkahelyet és megvárom, amíg az egyetemi osztálytársaim a tanárainkkal koccintanak, csevegnek, a lányok a magas sarkúban szépen mosolyognak, pezsgőt kortyolnak. Én kihagyom a találkozónak ezt a részét, igen, részben talán makacsságból, csalódottságból vagy egyszerűen csak azért, mert mindig szerettem nonkonformista lenni, és megengedem magamnak, hogy ne tegyem azt, ami nem a szívemből jön, elkerülöm, ami feszélyez és aminek egyáltalán nem látom az értelmét.
Az osztálytársaimmal viszont szeretnék találkozni, többségükkel pontosan tíz éve nem láttuk egymást, nem beszéltünk és nem tudunk egymásról semmit. Jó ilyenkor saját magunk előtt is összegezni az elmúlt évek eseményeit, belenézni a tükörbe, és kimondani, amit benne látunk: tíz évvel ezelőtt bizonytalanul, félelemmel és csalódottan tértem haza a szülői házba. Nem tudtam, mi lesz velem, milyen lehetőségeim vannak, de megvívtam a magam harcát, szembenéztem saját hibáimmal, és ma már biztosabban állok a földön. A hétköznapok nagy részében pedig hálás vagyok és meglátom azokat az örömforrásokat, ami miatt azt mondhatom most, hogy boldog ember vagyok.
Pál Bíborka
-min.jpg)
