Mivel múlt héten az urbánus lelkem rejtelmeit tártam az olvasók elé, most pedig, amikor ezeket a sorokat írom, lélekben már készülök az Olasz Riviérára, mindenfajta emberi logika azt követeli, hogy tengerpartokról és városaikról írjak. És ez így jó is, mert nagyon szeretem a tengert, meg persze az óceánt is. Természetesen, amikor valamelyiket mondom – illetve írom –, akkor automatikusan a másikra is gondolok, hiszen a szemnek és nem utolsósorban a léleknek, mindkettő végtelen. És nyugodalmas, felemelő vagy félelmetes, haragos, veszélyes – a víz és a lélek pillanatnyi állapota szerint. Első találkozásunk olyan fél évszázaddal ezelőtt történt, és felejthetetlen a mai napig. Hova mehettünk volna a szüleimmel akkoriban, mint a Fekete-tengerre? És mi mást ismerhettünk volna, mint azt, amit a néha alig-alig hallható Kossuth rádió, a hatalmas élményt jelentő lemezjátszó és a viszonylag fiatal román televízió közvetített nekünk? Ezt azért írom ide, mert mondjon és gondoljon (!) bárki bármit, nekem a tenger mai napig (bár csak részben felderített okból) Doina Badeához és a Marea (Tenger) című dalához kötődik. És itt most muszáj megállnom, hisz egy csak látszólag logikus asszociációról van szó, ami valamiféle magyarázatra szorul. Elsősorban azért, mert kifejezetten klasszikuszene-párti vagyok, zongorázni is tanultam – kerek nyolc évet kínoztuk egymást a zongorával és a tanárnőmmel, valamiféle kétes végeredménnyel. A zongorát önmagában nagyon szerettem. Ezt a vonzódást édesapámtól örököltem, aki gyönyörűen játszott, leginkább hallás után, mert kottát olvasni későn tanult meg. De képes volt eljátszani azokat a darabokat is, amiket én gyakoroltam kottából, ugyanígy „hallásból”. És mindezt úgy, hogy a zongorázás művészetét inkább csak elleste, mint tanulta. Sokszor elgondolkoztam azon, mi lehetett volna belőle, ha nagyapám nem áll ellen a tanítók unszolásának, akik nagyon tehetségesnek tartották apámat – remek hallása, gyönyörű tenorja és önszorgalomból kialakított virtuóz játéka volt –, ráadásul nemcsak zongorázott, hanem az orgonát is elég jól kezelte. Ám nagyapám azt tartotta, hogy a művészetből nem lehet megélni és a művészek nem rendes emberek. Apám pedig szófogadó középső fiú volt. Később aztán, amikor már tehette, bepótolta, amit lehetett. Olyan ötéves lehettem, amikor házunkba ünnepélyesen beköltözött a gyönyörű fekete, hárompedálos, páncéltőkés bécsi Stingl zongora. Állítólag jól ráállt a kezem. És a fülemmel sem volt baj. Annál több a szorgalommal. Meg természetesen a szenvedéllyel, ami sem nekem, jóval később a húgomnak sem, meg az ő kislányainak sem adatott meg. Feladatként éltük meg. Legtöbbet édesapám játszott rajta, kikeresve és megtalálva a legjobb ujjrendeket, meg a kíséretet a nép- és műdalokhoz, operettrészletekhez, áriákhoz, keringőkhöz és minden akkor divatos zenéhez, amiket szívesen és tehetségesen adott elő. És bár a Für Elise-t mai napig eljátszom, talán egy-két Chopin-keringőt is még megkínzok, de az egésznek a valódi hozadéka inkább egyrészt a zeneszeretet és -értés lett, másrészt az az életre szóló kapcsolat, ami a zongoratanárnőmmel alakult ki – aki mellesleg orvos vagy orvos és mellesleg zenetanár is volt. Szinte teljes egészében neki – és nem az elméletet tanítóknak, hisz külön ilyen tantárgyunk is volt – köszönhetem mindazt, amit a zenéről mai napig tudok: ő adta a kezembe azokat a könyveket, amelyeket el kellett olvasni, lassan haladva a könnyű kis életrajzi regényektől a zeneelméleti művekig. Később meg olyan jeles, ha a kornak nem is tetsző, értelmiségiekkel hozott össze, akik meghatározták a gondolkodásom. Ő és a magyar irodalom tanárnőm, osztályfőnököm, akit már többször, több helyütt is emlegettem, de akiről egyszer majd sokat és részletesen is kell írnom, voltak azok, akik véglegesen meghatározták a későbbi szellemi fejlődésemet és talán annak arculatát is. Az egyetem, illetve az ott megismert tanárok sajnos ehhez lényegében semmi fontosat nem tettek hozzá, sokkal inkább csalódást és kiábrándulást okoztak. Az a két-három tanár, aki jó élményt nyújtott, adott valamit azokban az években, szinte véletlenül került a képbe, és csak részben járultak hozzá a szakmai tudásom gazdagításához – pedagógia, meg filozófia szakosok voltak –, sokkal inkább kitekintést biztosítottak, egy életformából adtak kóstolót, kis szellemi és emberi szigetet jelentettek az egyre sivárabbá és beszűkültebbé váló egyetemi oktatásban. De visszatérve a tengerhez: akkoriban, mikor először megláttam a vonat ablakából a szürkéskéken csillámló végtelenséget, mikor nem tudtam eldönteni, hol van vége a víznek és kezdődik a semmi, azaz a hasonló színű párás égbolt, talán egyedül a szikrázás jelentett valami támpontot, még nem ismertem Ravelt, meg Ady, Reményik, Kányádi és mások tengert köszöntő verseit, amelyek csak jóval később váltak életem részévé. Akkoriban sokszor a televízió csodája, a román könnyűzene, ami lehet, hogy nem volt európai, de dallamos igen, kísérte mindennapjaim, és ebben a zeneileg legtöbbször analfabéta világban a részben képzett Doina Badea rendkívül telt, mélyfekvésű hangja rendkívül szép színfolt volt. Most, amikor e különleges partokról készülök írni, talán valamiféle utólagos engesztelésként is, hadd idézzem az azóta kedvencemmé lett lírikus egyik ideillő csodaszép versét: „Reggel óta ülök a parton / és nézem a hullámokat. / Mint csendes őrült, szakadatlan / fecseg a víz, nő és kicsap, / aztán függönyként lezuhog / a szirtről, ahol heverek, / és rögtön új rohamra indul / s játékát sohsem unja meg. // Minden percben vagy tizenötször / idehabzik a végtelen, / sebezhetetlen ölelése / ugrálva fut a köveken; / mint az idő, oly óriás / és oly puha az ereje, / nézem és oly kicsi vagyok, hogy / csak játszani tudok vele. // Hát játsszunk tovább, moss körül, / tenger, te hánykódó idő, / lüktesd föl rám perceidet, / örök-eleven temető; / az óra reggelt és delet / mér ki, tegnapot s holnapot: / saját magadban ringva te / az öröklétet mutatod. // Játsszunk, öröklét, a halált! / Szoktass a rosszhoz, játssz velem! / Partodon már évezredek / múltak el épp ily csendesen; / múljék el ez az egy nap is, / ez az egy ember, aki csak / vendégnek jött most messziről / és nézi hullámaidat. // Játsszunk, élet, te óriás, / örökkévaló őrület! / Tolmács nélkül is értem én / érthetetlen beszédedet: / magamnak vendég, neked annyi, – / neked még annyi sem vagyok… / Egy őrült fecseg és a másik / várja a lemenő napot.” (Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel) Albert Ildikó