A falu a hegy lábánál feküdt. A faluszéli házak északon a dombhajlat térdéig is fölkapaszkodtak, ahonnan már meredeken emelkedett a táj, egészen a Nagyhegy csúcsáig. Északról és keletről a Nagyhegy övezte a falut. Délen hatalmas fennsík terült el. Ott, a távolban kékes hegycsúcsok íve fénylett fel, s mert nyaranta, tiszta időben látni lehetett, hogy hó borítja, a gyermek elnevezte Jéghegynek. Egyedül csak nyugaton volt belátható a végtelen. Itt, a láthatáron innen a fennsík váratlanul megtört, a táj elmélyült, úgy tűnt, hatalmas szakadék rejtőzik mögötte. A gyermek, aki akkor talán még hatéves sem volt – és nem tette ki soha a lábát a falujából –, a környező táj e szeletére gondolt mindig. „Mi lehet ott? Mi rejtőzhet a láthatár peremén túl, ahová csak a képzelet jut el?” Erre gondolt mindig, s valahányszor csak tehette, kiült a falu végére, s nézett el arrafelé, ahol számára a titkok titka rejtőzött, s ahol naponta elsüllyedt a nap. Hogy a nap éppen ott nyugszik le, az még titokzatosabbá tette e karéjnyi szeletét a tájnak. A falu végén, a Krisztus-kereszt mellett ekkor még állt a két almafa, a gyermek napnyugtakor, napszentületkor még oda is fölmászott, hogy minél messzibbre láthasson. Órákig üldögélt a fán, nézett nyugat felé. Nem látott, nem hallott ilyenkor, nem vett tudomást semmiről. Az arra járók, akik elmentek mellette, csodálkozva néztek rá. – Mit nézhet az a gyermek? – kérdezték egymástól. – Mit látsz ott, Andriska? – nevezték nevén, akik ismerték. Mire a gyermek vagy válaszolt, vagy nem, de ha igen is, többnyire csak azt, hogy: – Semmit. A legfurcsább az volt, hogy mindig csak nyugat felé nézett. Sohasem kelet vagy észak felé. Talán mert eltakarta a kilátást a Nagyhegy? De még csak el sem próbálta képzelni, mi lehet a Nagyhegy mögött, s az nem okozott neki fejtörést, hogy északról miért nem süt a nap. Erre soha nem gondolt. A belátható tájból mindig csak az a rész érdekelte, ahol a képzelet kitörhetett, ahol messze, nagyon messze a föld összeért az éggel – oda képzelte a tengert is –, és a táj e tenyérnyi szeletét, a szakadék mögötti részt népesítette be a nagyanyjától hallott mesebeli alakokkal, tájakkal. Valahol ott, ahol az ég összeért a földdel, kezdődött Tündérország, oda képzelte az üveghegyet – néha látni is vélte –, ott éltek az óriások is, meg a griffmadarak. A környező tájat nem érzékelte, nem látta. Soha. A környező táj szinte nem is létezett a számára – észre sem vette. Teltek az évek, a gyermek akkor már délelőtt iskolába járt, délután a mezőre, de napszálltakor továbbra is megjelent a falu végén, s elnézett nyugat felé. És ekkor egy nap váratlanul sor került az első utazására. A városba mentek – csak álombéli városokban járt addig –, és a város, ahová mentek, a felnőttek beszéde szerint, pontosan ott feküdt a szakadék peremén túl, ahol esténként lenyugodott a nap. A gyermek, amikor megtudta, hogy őt is elviszik arra az útra, szinte belebénult az izgalomba. Éjszaka nyugtalanul aludt, félt, hogyha reggel elalszik, mégsem viszik magukkal. Álmában újra és újra megjelent a képzeletbeli táj: csodás színekben gazdag táj, és a város is, az álombéli, üvegpalotákból állt, csillogó, fénylő üvegpalotákból. Hajnalban indultak. A lovak hol lassú trappban, hol poroszkálva mentek az úton, sötétség borított be mindent, csak a csillagok világítottak, ezernyi hópikkely ragyogott az égi tájon. Virradatra elértek a Cekend-tető nyugati széléig – ahová a szakadékot képzelte mindig, ahová a világ végét is képzelte, és belógatta a lábát a szakadékba –, igen, elértek a szakadék széléig, a fehér derengésben belátható lett a táj. A völgyben, lent házakat látott, templomokat. A házak ugyanolyan ereszes-pitvaros házak voltak, mint otthon, a falujában, a boronacsűrök is ugyanolyan terebélyes nyugalommal ölelték körbe az udvarokat, mint otthon… A gyermek izgalmában megfeledkezett az útról, s egy idő után nem tudta fölismerni, honnan, merről is jöttek. És ekkor csodálatos dolog történt. Ahogy nézelődött, ahogy szemlélődött, a távolban, messze, messze, a derengésből egy hatalmas és fényes hegy íve emelkedett ki, amilyent addig nem látott soha. A gyermek nézte a hegyet, ismerős volt és mégis idegen a lila fényű ragyogásban. A hegy csúcsa később elfehéredett, majd rózsaszínű derengésbe tűnt fel. A gyermek ilyent még nem látott. Nézte, nézte a távoli hegyet, és nem bírta megállni szó nélkül. – Édesapám – szólalt meg szinte beledermedve a látványba. – Édesapám – ismételte meg, mert a szekérzörgésben elveszett a hangja –, mi az a nagy hegy ott? És elmutatott arra, napkeletre, ahol felfedezte. Az apja, az anyja, de még a vásárra menő férfiak is összenéztek, összemosolyogtak, egyikük még barackot is nyomott a fejére: – No, mi az? Aztán az egyikük elmutatott arra, amerre az előbb a gyermek. – Nézz az ujjam hegyénél előre. No, mit látsz ott? Mit? A gyermek arra nézett, amerre a férfi mutatott, és úgy tűnt, egy kicsi koporsó van rátéve a hegygerincre, de csak akkora, hogy talán még egy ember sem fért volna el benne elnyújtózva… – No, mi az – ismételte a férfi –, lám, mi? Ekkor a gyermek körbehordozta a tekintetét a felnőtteken, sejtette is, meg nem is: „Otthonról ez sosem volt ilyen szép” – akarta mondani, de nem merte, mert nem hitte, még ekkor sem hitte, hogy amit lát, az az, amit sejt. Körbehordozta a tekintetét, a felnőttek hallgattak, nézték, körbefutott a szeme a tájon is, a környező tájon, amelyet ő annyiszor elképzelt – kopott volt és szürke, még csak fenyők sem álltak a dombokon. – No, mi? A Koporsó-domb a Nagyhegy déli nyúlványán állt, otthon észre sem vette. Közelről jelentéktelen volt. Otthon így sosem látta. Csak azt nem tudta, hogy lehet olyan fenséges, olyan csodálatos – innen?! Távolról minden szebbnek látszik? Lőrincz György