Futás után címmel nyílik kiállítás a Bukarestben élő és alkotó Laurian Popa műveiből ma este 7 órától Csíkszeredában, a Petőfi u. 4. sz. alatti Új Kriterion Galériában. Claudio Scorretti művészi tanácsadó, kurátor méltató írását Demény Péter fordította. [caption id="attachment_12871" align="aligncenter" width="620"] Szarvasok, 2015, olaj-vászon, 130 x 160 cm[/caption] Az utóbbi ötven év művészeti gyakorlatában a tárgy, bármilyen banális tárgy, megerősítette pozícióját a kortárs művészet területén. A múlt század kezdetétől errefelé, a híres duchampi ready made-ekkel egy időben, a tárgy nem rendeltetésszerű használata az ábrázolások és gyakorlatba ültetett ötletek centrifugális mozgását generálta, és számtalan átváltozásfolyamatot. A nézőben gyakran merültek fel kérdések az eredeti tárgy valós hovatartozását és anyagiságát illetően, s annyival inkább a tárgyak asszociációira vonatkozóan, mely a jelentés gyors eltűnését eredményezi. A tárgy identitása a kommunikáció egyfajta kitágulásává változott, reflexszé vagy kereskedelmi torzulássá, ahogy a pop-artnak, ennek a kombinatorikus művészetnek az esetében is történt, mint Rauschenberg műveiben, a New Dada megnyilvánulásaiban, vagy humoros sagává, ahogy a Fischli&Weiss színházi installációiban megjelenik – hogy csak néhány példát idézzünk. Az élettelen tárgyak világa, melyeket kiutasítottak eredeti funkcionális és kereskedelmi környezetükből, és ezzel és megfosztották tőle, tökéletesen leírja Laurian Popa kifejezési eszközeit, melyek viszonyulásmódja személyes és absztrakt és figuratív egy időben. A Laurian jegyezte művekben a kölcsönös hatások és interferenciák komplex kapcsolatokat hoznak létre a művészi technika és nyelvezet között, hiányzó marginális szereplőkre utalnak, akiket azonban vizuálisan körvonalaznak a távolítási és építkezési technikák, melyek a jelenlét–hiány váltakozást biztosítják, ez pedig, mondhatnánk, a tárgyak bemutatásának technikájával képez ellentétet. Az előző, 2014-es, az Aradi Szépművészeti Múzeumban megrendezett kiállításon Laurian a színházi kellékekből indult ki, egy egész színpadi arzenálból, melynek elemei megrongálódtak, elhasználódtak – ezeket a művész újrahasznosította, és új szerepet bízott rájuk egy új, saját eredeti darabban, egy figuratív és absztrakt narrációt épített fel általuk, mely akkor a kompozíciós módszert és a tematikus értelmezést szolgálta. Ugyanezek a korlátozott és absztrakt térbe vetettként jelennek meg most a Futás után című kiállításban a csíkszeredai Új Kriterion Galériában. Az önazonosság elvesztése az emlékezet elvesztésébe csap át, és fordítva, a saját maga ellen fordult tárgy az utca embereinek lassú, a versenyfutás végén levő versenyző mozgását kapja el, méghozzá egy ideiglenes és szándék nélküli ready made képben. Egy tárgy többféle projekciója (a paplan például hol sárga, hol piros) több különváló szakaszban jelenik meg, mikronarrációk alanyaként, és párhuzamos, befejezetlen cikcakkban olvad fel, a színek olyan robbanásában, mely az elsődleges rendeltetésüktől megfosztott tárgyak mozaikjai között történik. Miközben az utca emberei, akik egyáltalán nem jelennek meg ezekben a munkákban, láthatatlan, hívatlan árnyak csupán, az üldözött élet nyomai ezekben a jelenlétüktől megfosztott terekben. A neuroesztétika bizonyos módszerei hasznosak lehetnek ahhoz, hogy megértsük, miért asszociálja Laurian „a kényelmet és a lustaságot” az eldobott paplanokkal, ahogy a kiállítás bemutatkozó szövegéből megtudjuk. Ugyanígy megtudhatnánk, hogy az a pokróc, mely gyerekkorában a nővéréé volt, most miért egy négyszögű totem mágikus ruhája. Ugyancsak a neuroesztétika nyújthatna egyféle Ariadné-fonalát ahhoz, hogy behatolhassunk azokba a mértani struktúrákba, az onirikus gyűrűk egymásmellettiségébe és a színek kavalkádjába, a tárgyak szövetségébe és a finom reflexív, majdnem metafizikus referenciákba, melyek egytől egyig olyan elemek, melyek a művész kétségbevonhatatlan alkotói érettségéről beszélnek, és egy immár teljességgel kialakult művészet pontos ikonográfiájáról adnak hírt.