tiszta égbolt
Tálcán kínált lehetőségeink
Áh, nem lehet! Nem értem, nem érdekel. Nem is tudom, majd meglátom. Nem rossz, de eddig is megvoltam nélküle. Úri huncutság, ha olyan jó volna, mint mondja, annyit nem reklámozná… Elsődleges gondolatok, csípőből jövő válaszok, reakciók, vívódások, hezitálások, melyekkel nap mint nap találkozom, melyekkel nap mint nap szembesülök mind a saját, személyes életemben, mind pedig a tágabb környezetemben. Igen, ezzel el is árultam, nem vagyok egy rugalmas, könnyen megnyíló, az ismeretlent, az újat hamar befogadó fajta. Nem kísérletezek. Inkább vagyok vállaltan konzervatív, kissé maradi. Afféle, aki a világban uralkodó zűrzavar láttán már-már büszke maradiságára. Nem rovom fel magamnak sem bűnként, sem hiányosságként ódivatúságomat. Hisz a változásnak, változtatásnak nem különösebben érzem szükségét. Nem érzem, hisz hozzáállásommal, gondolkozásommal, kipróbált régiségeimhez kötődő szokásaimmal, értékrendemmel nem lógok ki a sorból. Fix fizetésből élek, akárcsak a többség, nem botránkoztatok meg vele senkit, szépen belesimulok a tájba. Olyan vagyok, mint a székelyföldi társadalom nagyobbik és csendesebbik hányada.
A baj csak az, hogy az idő múlása nem nekem és a hozzám hasonlóknak kedvez. A karaván – a minket körbevevő nagyvilág – folyamatosan halad. Ma csak egy lépéssel, holnap kettővel maradunk el az új világhoz tartozó kütyükről, ismeretekről, technológiákról, hogy azon vegyük észre magunkat, heteken belül látótávolságban morzsácska sem maradt az aktualitásból. Ráadásul nem is kell ehhez idősnek, begyepesedettnek lenni. Elég csak – akárcsak én – legyinteni, nemet mondani a naponta beköszönő új lehetőségekre, új információkra.
Székelyföld kapcsán én is és mások is kiváltként szeretjük a potenciált, a kiaknázatlan, feltáratlan lehetőségeket emlegetni. Észre sem vesszük, hogy sok-sok ismételt lehetőség-szajkózással önmagunkat jellemezzük. Tudjuk, látjuk, érezzük, de kényelemből még sem tesszük. Én is szeretek másokat biztatni az újításra, a próbálkozásra. Csinálja előbb más, majd megnézem, mire jut, kivárom. Tudjuk, gazdagok vagyunk természeti erőforrásokban, medvét rejtegető tájakban, látnivalókban, történelmi emlékekben, és azt is, milyen szegények a közös célokban, a közös fellépésben, a tényleges cselekvésben, az együttes tenniakarásban. Tudjuk, príma, értékes az itt termelt tej és hús, s ezekből készíthető sajt, kolbász és szalonna. Zamatos az erdeinkből begyűjtött áfonya, milyen jó a belőle készített szörp, de még jobb a pálinka. Büszkék vagyunk borvizeinkre, a székelyföldi búza és pityóka házasságából született híres laktató kenyérre. De közösségként profitálni apró disszonanciáink miatt még sem igazán tudunk. Szégyenszemre műveletlenül sem maradnak a földek, pár száz euró támogatással évről évre kecsegtet az APIA. Lassan a telekkönyvek is rendeződnek, ott, ahol a rendezést végre valaki vállalta. De hogy eladható portékaként mit érdemes termelni rajta, községenként csak egy-két gazdálkodó tudja. A többséget nem a piac igénye érdekli, nem a költséghatékonyabb precíziós és nagyobb hozamokra törekvő gazdálkodás motiválja, hanem csak szokás hajtja. Évről évre szokásból veti ugyanazt és szokásból aratja. Ha a medve hagyja. Majd csodálkozik, hogy eladni nem, vagy nem jó áron tudja. A nagy többség – hozzám hasonlóan – mégis elégedett sorsával. Ha nem volna, valamit változtatna. Lehetőség lenne rá, nap mint nap, tálcán kínálva. Én kérni fogom. Ön akarja?
Domján Levente
.jpg)