tiszta égbolt
Szün(telen)idő
Nézem a gyermekeimet, és bennük valamelyest egykori önmagamat látom tükröződni, hallom visszhangozni. Amikor az iskolás gyermekekre rászakad a nagybetűs Vakáció, élményéhes állapotba kerülnek. Nagy öröm számukra, hogy lassan kialakulnak a szünidő nyújtotta napjaik. Ez az időszak hozza az emelkedett, élményekben gazdag napok sorát, de sajnos vannak a diákok által laposnak vélt, szürkébb hétköznapok is, amikor se fagyi, se fesztivál, csak a csend és az unalom.
A vakációt másképpen szünidőnek nevezzük. Ízlelgetem ezt a szép magyar szót: szün-idő!... Arra gondolok, hogy ennek ellentéte, fosztóképzős alakban, a szüntelen idő, azaz örök idő! Aztán, ahogyan egyre elmélyülök e logikában, arra döbbenek rá, hogy e két fogalom (szünidő–szüntelen idő), bár látszólag ellentéte egymásnak, mégis összeillenek, ikertestvérei egymásnak.
Miért mondom ezeket? A szünidő bár látszólag a stagnáló, megállt időt jelenti, mégsem az! Az igazi szün-idő ugyanis a cselekmények, a szép-élmények, az életre szóló történések színes kavalkádját érleli. Tapasztaltam már, hogy a szünidős gyermek- és ifjúkori élmények miképpen örökítődtek át a szüntelen időm szférájába. A régmúlt idők vakációs élményei örökre megmaradnak, szüntelenül velünk vannak és lélekben gazdagítanak...
A Szentírásban is igencsak költői kifejezés az örök éberségre utaló szócska, a „szüntelen”. A jelenlétet és odaadást feltételező kifejezéssel kapcsolatosan két szép gondolatot is találtam. Az első üzenet Mózesnek az ősi rítushoz, áldozatbemutatáshoz köthető felhívása, miszerint: „A tűz szüntelen égve maradjon az oltáron és el ne aludjék!”. Ez azt jelenti, hogy az Istennek szánt áldozatra, áldozati helyre folyamatosan kell figyelni. Azokon a helyeken, ahol az ember kapcsolatba kíván kerülni a Teremtővel, állandóan, és nem csak pillanatszerűen kell szítani a parazsat. A lelki ember szüntelen őrzi a tüzet!
Az Újszövetségben pedig Pál apostol arra hívja fel a thesszalonikai ógörög keresztények figyelmét, hogy „Szüntelenül imádkozzatok!” (Tesszalonika 5,17) Az imádságos életetek legyen állandó ébrenlét! Ne csak kultikus helyen megélt lelkigyakorlat legyen az imádság, de szüntelen beszélgetés, állandó és jó kommunikáció az égi Atyával...
Miközben életünk ütemét, ritmusát egyrészt azok a struktúrák adják, amelyekben élünk, amelyeknek alárendeljük magunkat, a keresztény gyermekek életét a szüntelen időre és értékekre való gondolás differenciálja választja el a sok-sok hiábavalóságtól. Az iskola napjainkban is a társadalmi életünk alapintézménye, éppen ezért annak működése, vagy éppen szünetelése kihatással van a családi, társadalmi életünkre. Az iskola a szünidőben feladatot ad a szülőnek, a családi környezetnek. Újra ránk bízza a gyermekeinket!
Amikor az oktatási napokat felváltják a gyermekeink nagyvakációs szabadnapjai, minden gyermekben megszületik a felszabadultság érzése. Óriási örömet jelent ez az érzés a rendszerbe szorított lélek számára! Olyan ez az évenként ismétlődő történet, mint egy forradalom lefolyása: utolsó héten már „izzik a levegő”... és aztán eljön az utolsó nap is, a jól megérdemelt szabadság ünnepélyes napja. De mit tegyünk a forradalmias hevet követő, visszalangyosodó napokon? Van-e élet a ránk szakadt szabadságnapokon belül?
Minden bizonnyal van! Szünidőben alakul a szüntelen idő! Az emberi lélek szabadságvágyának a dinamizmusában, lüktetésében az eufóriát mindig a meg-, illetve a lecsendesedés követi. (…) És amikor újraérlelődik egy szikra, egy sugalmazás a gyermeki bensőben, amikor megszületik a megismerés igénye, akkor születnek az újabb felfedezések, találkozások, (olvasmány)élmények, eseményekben gazdag napok. (…)
A heves esőzések hagyta víztócsák tükröződésében, mint egy hullámzó kép, felidéződik gyermekkorom. Amikor még nem volt közösségi média és nem volt ennyi szervezett foglalkozás, tematikus tábor sem... de volt családi háló és voltak igazi nagyszülők, akiknek háza, háztája és kertje gyermekkorunk szabadságérzete előtt bontott teret. Igazi boldogságszigetek voltak ezek: a patakmedrek gübéi és dugályai, ahol hűsültünk, az erdőn, mezőn kiterített háziszőttes, amelyről a felnőttekkel végzett munka szünetében falatoztunk, és a fonott korsóból a csuporba töltött kútvízzel oltottuk szomjúságunkat, csűrök szénaillatos-bogármuzsikás csendje, valamint vártemplomunk vasárnapi hűvöse, ahol az orgonát még lábbal fújtatta a harangozó... Nagy lélek volt mindezekben a szünidős eseményekben! Az akkori nevetések, kalandok és élmények, nagyszülői és szülői eligazítások, időnkénti fenyítések örök visszhang maradtak az életünkben és mára már a szüntelen idő kincseivé érlelődtek.
A most gyermekkorukat élő fiataljaink lelki gazdagodásáért egy picit mi is felelősek vagyunk. Isten ránk is bízta őket! Sok bölcsességet a szünidő kitöltéséhez!
Solymosi Alpár unitárius lelkész
.jpg)
.jpeg)