Hatvanöt évet töltött a húsvét előtti napokban, április 12-én Bakó Klára textilművész. Zsögödben született, és ma is Zsögödben, a szülői házban él, a házban, amelynek udvarán még áll a kovácsműhely, s az ügyes kezű nagyapa talán épp annyira meghatározta a művészi indíttatást, mint Nagy Imre zsögödi jelenléte. [caption id="attachment_48559" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Amikor kicsi voltam, olyan öt-hat éves, jöttünk haza takarásból – én nem dolgoztam semmit, csak fogtam a bogarakat, hajtottam a legyeket, szunyókáltam a szénában –, láttam a dombtetőn, hogy Imre bácsi fest. Elgondoltam, hogy én is azt szeretném tenni. Nagyon szerettem rajzolni, összerajzoltam falat, ajtófélfát, papírt is adott édesanyám, színes ceruzám is volt. Ez bizony nemigen volt az akkori gyerekeknek, de mivel egyke voltam, és édesapám sofőrként dolgozott, aránylag jól keresett, nagyapám pedig kovács volt, és neki is megvolt a keresete, ez nem jelentett gondot. Tehát engem Imre bácsi leginkább a látványával inspirált. – Kik voltak a felmenői? – Édesanyám felől a nagyapám kályhásmester volt, valamikor tizenkét inassal dolgozott Kozmáson, és háromszéki származásúként állítólag rokonságban állt Barabás Miklóssal. Apai nagyapám, Bakó József kovácsmester kuláknak számított, volt cséplőgépe, szárazmalma, hintója, Fordon traktorja, amihez hasonló a csernátoni múzeum udvarán található, édesapámnak Fordja, s az udvarunkon Mercedes is állt. Forddal jártunk moziba, a városba. Nem volt nagy a gazdagság, de vagyon azért volt. Amikor kollektivizáltak, elvettek mindent. – Úgy tudom, Zsögödben járt iskolába… – Ide jártam. Volt egy tanító bácsim első-második osztályban, és felfedezte, hogy én állandóan rajzolok, még az ellenőrzőmbe is be volt írva, hogy óra alatt rajzol, de így tudtam megjegyezni az anyagot jobban. Emlékszem olyan rajzórára, amikor azt mondta: Csöpike, menj ki a táblához és valamit rajzolj! Kimentem, s rajzoltam valamit. Mikor helyrementem, mindenki a lapját dugta oda, hogy nekem is, nekem is rajzold le! Tehát a tanítóm, Csergő Lajos irányította lépteimet a művészet felé, és bár elhelyezték innen politikai okokból, évekkel később is érdeklődött rólam. Nagyon-nagyon jó alapozást végzett, mert az osztályból orvos is került ki. Ötödik osztálytól Marosvásárhelyen tanultam. – Több művész is termett akkor Zsögödben… – Valóban, akkor járt Kolozsvárra Dóczy Bandi (András) és (Csibi) Orbán Zsófi is. Az egyetemi felvételire minket, csíkiakat Árpi bácsi (Márton Árpád) készített fel, mert a tehetség az megvolt, csak éppen ész nélkül csináltuk a dolgokat. Ő pedig megtanított racionálisan szerkeszteni, szerkesztett rajzot készíteni, azt Vásárhelyen nem tanították. Ott hagyták, hogy szabadon művészkedjünk. Úgy, hogy még vásárhelyi diákok is jöttek hozzá felkészítőre, például Bandi Kati is, Kuti Dénes is. – Hogyan emlékszik a diákévekre? – Úgy gondoltam a diákéveim alatt, nagy művész leszek, aztán kiderült, hogy az élet mást tartogat számomra. Volt egy tragédia is az életemben – az öcsém meghalt tragikus körülmények között –, s úgy döntöttem, hogy nekem több gyermekem lesz. Olyan sok nem lett végül, csak három. Tizenhárom éves volt az öcsém akkor, tíz évvel kisebb, mint én, vagyis egyke voltam tízéves koromig, s aztán megint egyke lettem… Mivel kiskoromban a szomszédban mindenkinek volt testvére, kinek kettő, kinek három, mindig olyan irigyen néztem rájuk, hogy van, akivel játszanak, van, aki megvédje őket… Nekem sem ilyen, sem olyan nem volt. Igaz, volt sok barátnőm és arról álmodtam, hogy nagy művész leszek. Nagyon sok biztatást kaptam mindenfelől, Vásárhelyen is, és itthonról is, aztán férjhez mentem, gyerekeim születtek, és kiderült, hogy a háztartás, a munka, a három gyermek mellett olyan sokat nem lehet alkotni. Most mégis azt kell hogy mondjam, az volt a legtermékenyebb periódusom. Ma sem tudom, hogy sikerült, mert akkor a szombat is munkanap volt, s csak a vasárnapok voltak szabadok. Az iskolában pedig elég sok órát tartottam, végig tanítottam, de kiállítás kiállítás után született az 1980-as években, miután hazaköltöztünk. Mert korábban öt évet Szilágyságban éltünk. 24 évesen mentem férjhez Szentes Lajoshoz, aki akkor gyógypedagógus volt, de művészhajlammal áldotta meg a Fennvaló, és a művészi fotózásba én vezettem be. Akkoriban nagyon sokat fényképeztem, sokat jártunk családilag fotózni a nagy fiunk, Zágon születése után is. Toltuk a babakocsit, jártuk a temetőket, néprajzi témákkal foglalkoztunk, összebarátkoztunk Szilágynagyfaluban egy történelem–földrajz szakos, nép­rajzos tanárral, néprajzi füzetekbe küldtünk rajzokat, fotókat. Két fotókiállításom is volt, egy Zilahon, egy pedig Kolozsváron. Egy régi fényképezőgéppel dolgoztam – most is megvan valahol – 6 x 9-es negatívokra. Kedvenc témáim közül a rügyező kőrisfa meg a kovács nagyapám jut eszembe… A fotózáshoz Orbán Zsófi édesapjától, Orbán Istvántól kaptam kedvet – nála a laborban sokszor megfordultunk. S mivel volt a családban fényképezőgép, de édesapám soha nem fotózott vele, elővettem, s kipróbáltam. A fotózás volt az egyik szenvedélyem, de aztán az lassan elmaradt. – Ma már nem fotózik? – Ma már néha újból kezembe veszem a gépet. A télen a fák nagyon-nagyon zúzmarásak voltak, készítettem egy felvételt, s kitettem a Facebook-ra, de már nem vonz annyira… Grafika szakon végeztem, a fotózást a grafika mellett tanultuk, viszont grafikával nem foglalkoztam soha. – Hogyan került kapcsolatba a textillel? – A férjemet a Szilágyságba helyezték ki, én követtem. Ott a házi néninek volt egy szövőszéke és egy szövőállványa. Kipróbáltam. Így lettem textiles. Vonzott amúgy is, és szövőszék hamarabb került, mint prés… Amikor hazaköltöztünk Csíkba, kaptam valakitől egy szövőgépet, és teljesen elbolondítottak a fonalak. Ez egy kisebb fajta szövőszék volt, 1,20 x 1,50-es körüli, nem nagyobb. A tömbházban megjárta a négy szobát, mert mindig kerestem, hogy melyik lenne az ideális hely egy szövőszéknek, aztán kiderült, hogy egyik sem, így lehoztam Zsögödbe. Itt volt hely, édesapám csak egy szobát használt a háromból, s oda beraktam, ott szőttem. Most a padláson van összerakva, mert két-három évvel ezelőtt újrafödettem egy hátsó épületet, s akkor úgy döntöttem, hogy ott fenn a padláson tudok majd dolgozni, de télen hideg van, nyáron meleg, úgyhogy újabb helyet kell találnom. Egyébként több szövőszékem is van. – Valamit hasznosított-e a székely festékes, szőttes hagyományaiból? – Nem mondhatom, de volt egy olyan periódusom, amikor csak kenderből és nyers, festetlen gyapjúból dolgoztam. Előfordult, hogy a csíkozást próbáltam belevinni, és nagyon dekoratív munka lett. A csíkozás egyébként is megjelenik a munkáimon, mert gyakran megszövök egy darabot, s azt használom alapnak a további alkotásokhoz. – Mikor állított ki utoljára? – A tavalyelőtt volt az utolsó kiállításom. Azelőtt volt egy hosszabb szünet, mert annyira aktívan tanítottam az iskolában, hogy az valahogy elszippantotta az alkotói vénámat, illetve az alkotói vénámat inkább a gyermekek felé irányítottam. Aztán, amikor eljöttem nyugdíjba, éreztem újból, hogy jó lenne valamit működni, és most érzem úgy, hogy visszataláltam a régi önmagamhoz. – Vajon ez minek tulajdonítható? – Kezdtem mérlegelni, hogy a hátralévő idő az véges, és azt hiszem, túlságosan elapróztam magam. Jó néhány egyesületben aktiváltam, amiből most kettőt tartottam meg. Tevékenykedem még mindig a Riehen Egyesületben és a Grafirka Egyesületben, amit egy fiatal képzőművész tanárnő barátnőmmel alapítottunk. A bábos egyesületről időhiányban lemondtam, de a bábozást mégsem hagytam abba, most egy nagyon-nagyon fiatal bábosnak segítek be. – Mi az, ami vonzotta a bábozásban? – Az öcsémnek Mazsola volt a kedvenc meséje. A tévében, a Magyar Adásban látta, és neki készítettem a legelső bábot, a zöld Mazsolát. Aztán a gyermekeimnek is készítettem bábokat, és gyakran a barátoknak ajándékba gyűszűnyi bábocskákat. Mindig került maradék fonalka, amiből lehetett apróságokat készíteni. A mesevilág mindig érdekelt, látom a gyermekek szemét, ahogy csillog és élvezik. Annál szebb dolog nincs. Emellett a vizuális nevelés mellett fontosnak tartom az anyanyelvi nevelést is, sőt az idő múlásával, egyre fontosabbnak. – Úgy tudom, elváltak. Hány éves korától nevelte a gyerekeket egyedül? – A kicsi fiam kilencéves volt, a nagy tizenöt. Nem volt könnyű az az időszak sem, viszont jobb volt a helyzet, mert akkor is egyfolytában alkottam, és a jövedelmet az eladott munkákból tudtam pótolni. Volt nehezebb periódus is, akkor megtanultam kenyeret sütni, megtanultam spórolni, szűkebbre húztuk a nadrágszíjat és túléltük. – Hosszú ideig tömbházban élt. Hány éve költözött vissza a szülői házba? – 2006-ban lett édesapám beteg, s akkor leköltöztem. Nem egyszerre, kicsidenként. Végül 2008-ban a tömbházlakást is felszámoltam, elcseréltem. Nagyon szeretek itt lakni Zsögödben, bár sokat kellett és kell alakítgatni a saját képemre az otthont. – Az alkotói pályáján, gondolom, ihletben nem volt hiány… – Ihletben valóban nem volt hiány, mert a természetet imádom, s azt hiszem, az volt mindig az ihletőm. De legutóbb a kicsi unokámnak egy rajza ihletett meg, most ebből lesz egy nagy szőnyeg és nem ez az első eset, hogy gyerekrajzból inspirálódom… – Mi az, amit kipróbált anyagként? – Majdnem mindent kipróbáltam. Horgolok, kötök, hímezgetek-hámozgatok, batikolok és nemezelek is, de egyikben sem merültem el, úgy használom fel, mint egy pluszt, a textilnek egy ágát. Használtam régi, gyári szövésű tucatterméket is. Vagy például nagyanyám lánykori, Fiuméből hozott kárpitjait, ami a szobájukban az ágy fölött függött: Rómát és Velencét ábrázolták. Feltrancsíroztam és felhasználtam. Végül is, vegyes technika az, amit művelek, a szövés önmagában nem elégít ki. Próbáltam azt is, tisztán, úgy, hogy nem nyúltam bele más eszközökkel, de a vegyes technika érdekel igazán. De visszakanyarodva, hogy honnan jött, hogy többfélét kipróbáljak: Fazakas Ildikóval 2003-tól kezdtünk gyermek alkotótáborokat szervezni, először édesapámnak a hétvégi házában, illetve az udvarán, kint Zsögödfürdőn. Akkor a gyermekeknek különböző technikákat kellett megmutatni, de azokat csak úgy lehetett szemléltetni, ha mi magunk is kipróbáltuk, ilyenformán még kerámiával és gipszöntéssel is foglalkoztunk. Közben a kereskedelemben is újabbnál újabb anyagokhoz lehetett hozzájutni, és nagyon jó dolog volt, hogy mindezzel lehetett valamit kezdeni, teremteni. – Honnan ennyi energia? – Nem tudom… Adja a Fenn­való! – Hogy érzi, a 65 év sok vagy kevés? – Én csak azt érzem, hogy kevés van hátra, nem azt érzem, hogy sok telt el. Ha nem lett volna műtétem – rákkal műtöttek néhány éve –, akkor még nagyon sok mindenre lennék képes, de az az igazság, hogy akadályozva vagyok. Nem tudom a kertemet úgy rendezni, ahogy kellene, emelni, ásni, hajladozni nem igazán tudok. Négykézláb, térden állva és állva dolgozom leginkább. Majdnem egész nap jövök-megyek, csak hajolni ne kelljen. – Mit szeretne még megvalósítani? – Voltak vágyaim, de van, amiről le kellett mondani. Valamikor egy jó játszóházat szerettem volna létrehozni, de azt már biztosan nem fogom tudni megvalósítani. 1991-ben egy alkotótáborból hazafelé jövet Kecskeméten jártam játszóházban, és annyira megbabonázott, hogy amikor hazajöttem, a József Attila iskolában néhány ügyes kezű kollégával, ha játszóházat nem is, de a Talentum Alapítványt létrehoztuk… Daczó Katalin