Folytatás múlt heti lapszámunkból

Szent György havának első napján a már megszokott rend szerint kezdett böjtölni. Délutánig hálálkodott Istennek és imádkozott. Késő délután gondolatban Balog Máriára, Simon Andrásra és kicsi Mariskára gondolt. „Vajon mit csinálnak? Hogy alakul a sorsuk? Meggyógyult-e kicsi Mariska? Hátha András abbahagyja az italozást, s jó útra tér? Még a végén én leszek az, aki segítségükre lesz. Vajon sikerül nekik? Add Istenem, hogy sikerüljön. Azt is tudom, hogy az ilyen dolgok olyan hosszú idő alatt állnak helyre, mint amennyi idő alatt keletkeztek. Hozd helyre, Istenem! Csak Te tudod az ilyen dolgokat helyreállítani! Csak neked van erre erőd s hatalmad. Istenem, segíts nekik!”
Szent György havának nyolcadik napját, az utolsó böjtnapot, imádságokkal kezdte. Délelőtt próbálta elképzelni kicsi Mariskát, de nem tudta. Állandóan Balog Mária jutott eszébe, amikor még apró leányka volt; csapzott szőke hajjal, pisze orral, hunyori szemekkel, cserfes, minden lében kanál természettel. „Kicsi Mariska is biztos olyan, mint amilyen az anyja volt. Miért is lenne másmilyen? Istenem, add, hogy ne legyen beteg!”
Folytatta az imádkozást. „Vajon velem mikor állnak szóba az emberek? Ha megtudják, hogy már nem böjtölök, akkor biztos. Nem holnap, holnapután, hanem hetek múlva. Nekem van időm, türelmem. Kivárom, más dolgom úgy sincs. Közben, néha bemegyek Udvarhelyre. Ott is vannak barátaim. Azok nem tudják, hogy fekete böjtöt tartottam. De ha tudják, akkor sem foglalkoznak vele. Nem érdekli őket.”
Nehezen teltek az utolsó órák. Annak ellenére, hogy fennhangon mondta az imádságokat, tekintete az ablakon túli világot kutatta. Sokat fészkelődött, s nyújtogatta nyakát, hogy minél több mindent lásson. Sötétben felállt, és lámpát gyújtott. Levetette ünneplőjét, csizmáit, s gondosan elrakta, majd lefeküdt.

Reggel Mátyás Rebeka érkezésére ébredt. „Lejárt, édesanyám. Vége a böjtnek. Látja-e, nem lett semmi bajom. Egyben vagyok. Ép és egészséges. Megtudtam mindent, amit akartam. Megnyugodtam. Nyugodjon meg maga is!”
„Nocsak!”, dünnyögte Rebeka félhangon, s kiment enni adni az állatoknak. Antal szinte vidáman öltözött fel. Megkönnyebbülten tett-vett. Nem nyomasztotta többet a böjt. „Amit vállaltam, megtettem. Kilenc héten át, minden pénteken azt tettem, amit tennem kellett. Köszönöm, Istenem, hogy erőt adtál, kitartást. Köszönöm neked azt is, hogy megtudtam, amit akartam. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!”
Mátyás Antal korán ért a Szék hídjához. Mindkét végén egy-egy darabont vigyázta az átjárást. Szombatfalva felől egykori barátja, Timár Gazsi volt szolgálatban. Örömmel üdvözölték egymást. „Hát te már nem böjtölsz, Antika?” „Már nem. Lejárt.” „Megérte? Volt foganatja?” „Igen, megérte. Volt foganatja.” „Akkor jó.”
Rövid ideig hallgattak, majd Timár Gazsi megkérdezte:
„Mit akarsz itt Udvarhelyen, Antika?”
„Csak szétnézni. Ha tartanak vásárt, akkor azt, ha nincs, akkor mást, ami kerül.”
„Hát nem is tudom, mit mondjak, Antika. Akkora a ragály, hogy minden reggel féltucatnyi vagy még több halottat visznek a Kuvarra. Szerencsétleneket oda temetik. Egy helyre. Asszonyt, embert, gyermeket, öreget, pápistát, reformatát, mindent. Nem számít, ki mi volt. Halott: az halott. Gödröt ásnak, belerakják, meszet rájuk, s aztán betemetik. Én azt mondom, ne menj be, csak ha nagyon muszáj!”
„Hát muszájnak éppen nem muszáj, de kilenc hete nem jártam Udvarhelyen. Hallottam a ragályról, Szántimorról…”
„Na, az egy olyan ember, hogy állja a helyét. Szántimort Isten küldte Udvarhelyre!”, szólt közbe Timár Gazsi, majd folytatta: „Vagy tíz napja hallottam, hogy a Simon András és a Balog Mari leánya meghalt. S ez még nem volt elég, két napra rá Mari is odalett. Te jutottál eszembe. Sokat jártatok együtt. Találtatok egymáshoz, mint kulcs a zárba, de aztán jött Simon András, s mindent összebolondított. Annak idején még azt is mondták, hogy a Mari anyja kavart össze mindent. Ő akarta, hogy Simon Andráshoz menjen férjhez Mari, mert jó gazdagok voltak, s ma is azok a Simonok. Ha hozzá megy, akkor lesz mit aprítani a tejbe. Ment is minden jól, a maga útján, míg András inni nem kezdett. Sokat ivott, s lezüllött, de annyira, hogy saját családja kitagadta... Két halál egy családban, szinte egyszerre, azért az sok. Simon András el is tűnt leánya halála előtt egy nappal. Azóta sem kapják, de az is lehet: nem is keresik. Minek? Mindkét temetést a Mari családja állta. Most aztán az anyja azt aprít a tejbe, amit tud. Nem is tudom, miért mondom ezt el neked, Antika, mert te biztos tudtad.”
„Nem, nem tudtam, mert mióta fekete böjtöt fogadtam, nem áll szóba velem senki. Anyám is csak köszön. Nagy ritkán.”
„Na, akkor eredj, de vigyázz, ne fogj meg semmit!”
Mátyás Antal kerülővel a Darabontok utcáján és a Kőkereszt téren át érte el a felső piacteret. Mindenütt átható bűz terjengett. Szemetet, ürüléket és hulladékhalmokat kerülgetett lépten-nyomon, mindenütt. Sok helyen emberek ültek vagy feküdtek a kapuk előtt. A Kőkereszt téren találkozott néhány egészségesen mozgó alakkal. Szájukra, orrukra ecetbe áztatott rongyot kötöttek. Közelükbe érve Antalt megcsapta az almaecet savanykás szaga. A felső piactér üres volt. Nem árult senki. A Szent Anna-kápolna romjain néhány gyertya égett. Bent a Vargák színe alatt, a falvakból bejövők húzódtak meg. Egymás hegyén-hátán, összevissza zsúfolva hevertek vagy ültek. Kínjukban jajgattak, nyögtek, káromkodtak, segítségért könyörögtek. Volt, aki erős fájdalmában mezítelenre vetkőzött. A testeket sötét dudorok borították. Ezek a nyakon, hónaljban, lágyékban öklömnyi nagyságúra dagadtak, és legtöbbje már kifakadt. Vért és gennyet eresztettek magukból. Legtöbben emberi ürülékben és hányásban fetrengtek.
Mátyás Antal megtorpant. Az egyik elnyúlva fekvő mozdulatlan testben felismerte Simon Andrást. Csak nadrág volt rajta. Mindkét csóré lábfeje görcsösen ívbe rándult, mint a kasza pengéje, s úgy maradt. Hasát, mellkasát, karjait sok apró fekete dudor borította. Csapzott haja szemébe lógott. Borostás arcán a bőr petyhüdt volt és fehér. Álla lebillent, szájából zöld fűszálak lógtak ki.
„András! András!”, szólt hozzá Antal, de András nem válaszolt. Halott volt. Eszébe jutott a roráté második szakaszából egy rész, és suttogni kezdte: „Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok, olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk. Íme, gonoszságaink…”
Nem tudta folytatni, mert valaki rászólt: „Húzódjon kend arrébb! Elvisszük a halottakat!”
Két tagbaszakadt legény lépett be a szín alá. Ecetes kendő borította arcukat, ingujjuk fel volt tűrve. Az egyik lehajolt, megfogta András lábait és kihúzta a szín elé. Ott a másik megfogta kezeit, és felemelték. Meglóbálták, s harmadik lendítésre felhajították az egyfogatú szekérre, másik két halott mellé. Antal elborzadva nézte a szekeret, amint lassan továbbment. Nem tudta, mitévő legyen. Betért a Botos utcába, ahol minden ház előtt ültek, vagy falaknak dőlve álltak a betegek.
Nehéz, kétlovas katonai társzekér haladt csigalassúsággal a Botos utcán felfelé. A bakon ülő katona gyakran kiáltotta: „Hier ist die Hilfe!” Két társa szatyrokat vitt az utca két oldalán lézengő betegeknek. Antal nem hitt a szemének. Ilyent még nem látott. Csak állt és nézte, ahogy a szerencsétlenek hálálkodnak a katonáknak. Mikor a szekér vele egy vonalba ért, ő is kapott egy szatyrot. Próbált tiltakozni, hogy neki nem jár, ő nem beteg, neki nem kell. A katona rákiáltott: „Fogni! Vinni! Vinni! Vinni!” Belepillantott a szatyorba. Egy kenyeret és tenyérnyi füstölt szalonnát látott benne. Az utca kiürült, csak az emberi ürülék és a szemét szaga terjengett. Néha a szín felől hallatszott a szenvedők kiáltása, de egyébként csend volt és párás szürkeség.

 „...az falukról a szegénység, kivált ha mirigyesnek érzette magát, legottan a város felé indult, némelyek az útban megholtak, mások beérkezvén, a piaczon a varga szín alatt vertek szállást magoknak, a hol némelykor 3 és 4 feküdt halva ezeket a város bírája az város költségén temetette el, némely halottnak a nagy szükség mián rágott fű találtatott a szájában.” In: Szeles János: Székely-Udvarhely története; Erdélyi Múzeum – 1898., XV. kötet, VII. füzet, Első cikkely 401. old.