Sok szín, különböző zenei stílusok, mindig új megjelenés. Szi­lágyi Nórát nem feltétlenül azért tartom nagyszerűnek, mert énekel, jól énekel, sok koncertjét hallottam. Mindig csodáltam a sokféleségét. Ahogy színben, megjelenésben, viseletben meg­felel egy gyermekelőadásnak, egy nagykoncertnek vagy épp egy színházi előadásnak. A ma­gától értetődő ottléte, teljes odaadása ragadott magával. A Szatmár megyei Kraszna­mi­hály­falván született, gyer­mekkorának első éve­it a szintén Szatmár megyei Ma­gyar­géresen töltötte. Édesapja református papként szolgál, emiatt fizika–kémia szakos tanár – amúgy székelyudvarhelyi – édesanyjával sokat költöztek. Gyer­mek­korában sok időt töltött Szé­kely­udvar­helyen, ahol nagyon szerette, és el is határozta, hogy felnőttként Székelyudvarhelyen vagy Csíkszeredában fog élni. Már az óvodában kijelentette, hogy ha felnő, énekesnő szeretne lenni, de később – mint a kislányok többsége – Nóra is óvónő, majd tanítónő is akart lenni. Később Szatmáron, a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tanult, ahol megismerkedett Parászka Borókával, a Csíki Játékszín igazgatójának lányával, aki – látva Nóra Csíkszereda iránti vágyakozását – ajánlottaszervezőnek a csíkszeredai színházhoz. – Két nap után le voltam szerződve – emlékezik vissza –, és azonnal elkezdték szervezni, illetve továbbfejleszteni a bérletrendszert. Nóra számára nagy kihívás volt a bérletrendszer kidolgozása, felépítése, ami akkor még új volt a csíkszeredai lakosoknak. A sokéves kitartó – csapatban végzett – munka meg is hozta eredményét, hiszen mára a legnagyobb bérletes közönsége a csíkszeredai színháznak van. Kezdetben reggeltől estig járta a várost, tíz évig szinte kizárólag a színház töltötte ki napjainak nagy részét. – Nagyon jó társulatunk és nagyon jó vezetőnk van – teszi hozzá Nóra, aki főállásban ma is a Csíki Játékszín szervezője. Emellett azonban folyamatosan énekelt: kislányként népdalokkal kezdte, majd zenekarokban minden stílust kipróbált. Sepsiszentgyörgyön énekelt először dzsesszzenekarban, a Session Jazz Bandben, amellyel fesztiválokon léptek fel, valamint a környező városokban zenéltek. Ezek a fesztiválok ihlették arra, hogy Csíkszeredában is szervezzenek dzsesszfesztivált. Így született 2009-ben Székelyföld egyik legnívósabb zenei eseménye, amelyet kezdetben Daradics Kari­nával és Róberttel „hoztak tető alá”. A második Mini Jazzfeszt után sajnos különváltak útjaik, de Nóra azóta is, évről évre igyekszik – csapattársaival – a legjobb minőségű dzsesszzenészeket elhozni Csíkszeredába, a ma már Csíki Jazz Fesztiválnak nevezett rendezvényre. 2011-ben kisbabával, a néhány hónapja született kisfiával szervezte a harmadik fesztivált. Peti azóta is mindig mindenben társa Nórának, már otthonosan mozog a színházban, a zenekari próbákon, tudja, mikor kell csendben maradnia. És a színház, fesztivál és kisgyerek mellett zenekarok is alakultak Nóra körül. A színházban ismerte meg Ráduj Gabit, aki – mint mondja – azóta is kedvenc zongoristája. De ugyanilyen fontos számára a Sárik Péterrel végzett munka is, ami teljesen más – hangsúlyozza, viszont ő is kedvenc zongoristája, csak másképp. Sárik Péterrel a fesztivál szervezésében dolgoznak együtt, hiszen évek óta ő a művészeti tanácsadója, Ráduj Gabi pedig az az ember, aki legjobban tudja kísérni, aki minden lélegzetvételét figyeli, aki ugyanolyan szenvedéllyel és beleéléssel idézi a 30-as, 40-es kávéházi hangulatot, mint az énekes. Ennek a kiváló együttműködésnek köszönhető a Haccacáré nevű produkció, amely Márdirosz Ágnessel indult – 2007-ben – és nagy sikernek örvendett. Időközben Márdirosz Ágnes kiszállt a zenekarból, mivel az anyaszerep került életében az első helyre, helyét később Kosztándi Zsolt vette át, és ma már Orpheum néven lépnek színpadra. 2009-ben újabb ötlet fogant Nóra fejében, ami régóta dédelgetett álom volt: gyermekeknek szóló, igényes zenét szeretett volna létrehozni. Így alakult meg a Vuk, Mézga család, Süsü és más régi magyar rajzfilmek zenéjét dzsesszesen, bluesosan feldolgozó zenekar, Mesehetes néven. Ebben Boldizsár Szabolccsal, Bene Zoltánnal, Szakál Attilával, Krizbai Imrével, György Csongorral és Zsigmond Éva Beátával zenélnek közösen. – A gyermekközönség nagyon kegyetlen közönség – vallja Nóra –, de kegyetlenül jó közönség is, hiszen ők azonnal lereagálják, ha valami jó vagy valami nem jó, emiatt mindig mindennek a helyén kell lennie. Ez a zenekar, elmondása szerint, mindannyiuknak kicsit a szíve csücske, mindenkit feldob, bár minden zenésznek van még másik zenekara. Ám a Mesehetesben úgy vannak együtt a színpadon, hogy közösen alkotnak valami újat, amiben részt vesznek a gyerekek is, és ez a közös siker, a sok mosoly nagyon nagy feltöltődést ad mindenkinek. És ezek mellett is marad energiája egy harmadik zenekarra. A Party Cover Band az a zenekar, amelyben jól kieresztheti a hangját, rockosan lehet benne énekelni – nevet Nóra miközben azon töri a fejét, hogy melyik is a kedvenc együttese. A Party Cover Bandben Balázs Péterrel, Hompoth Arthurral, Dobos Csongorral és Müller Arnolddal improvizálva dolgoznak fel közismert slágereket. Tánczenévé alakítják, azzal az igénnyel, hogy közben saját egyéniségük, saját stílusuk is érezhetővé, élvezhetővé váljon. Minden hónap utolsó hétvégéjén fellépnek a Motoros klubban, ahol hónapról hónapra fergeteges bulikat szerveznek. Nóra képes hosszasan mesélni zenésztársairól, színesen, elragadóan ecsetelni tehetségüket, és ha magáról kérdezem, akkor a csapatmunkát, a közös élményt, az együtt zenélést hangsúlyozza. Ennek ellenére, nem adom fel. Rá vagyok kíváncsi, arra a színes egyéniségre, aki a sokféle zenei stílus mögött rejtőzködik. Mi lenne ennek a sokféleségnek a titka? – Mondhatnám, hogy keresem magam a zenében – gondolkodik el rajta –, de nem így van. Én mindig beépítem a dzsesszt, ez az igazi vonalam, vagyis amit ez a műfaj ad. Számomra a dzsessz improvizáció, vagyis a szabadság lehetősége. Például az Orpheumban dzsesszesen, swingesen adom elő az operettek és filmzenék feldolgozásait, a Mesehetes szintén számos improvizációra ad lehetőséget, a Party Cover Bandben pedig megszokott vonalról való letérés jelenti számomra az izgalmat úgy, hogy közben felidézzük az eredeti élményt, ez adja meg a szabadságot, a szárnyalást. Tehát összegezve: az egyéniségem is ilyenszerű lehet. Sokszínűség, vidámság, őszinteség és szabadság. Ezek a fontos dolgok számomra, és az egymásra figyelés, az érzékenység mások iránt, az empátia, ezeket tanítom a fiamnak is, és ezeket használom fellépések alatt is, talán azért sikerül oly sokszor megtalálnom a közös hangot a közönséggel, amiért nagyon hálás vagyok a fennvalónak – mondja. A zenélés nemcsak zenei felkészülést igényel, de a fellépésekre készülni kell ruhával, sminkkel, kiegészítőkkel. Egy előadóművész számára ez is igazi kihívást jelent, hiszen a nézőt a látvánnyal is „el kell ragadtatni”, nem elég a zenei élmény. Három különböző zenekar három teljesen más viseletet is jelent egy énekesnő számára. Erről is faggatom Nórát, aki mindig tud új arccal jelentkezni, mindig más, friss és színes. Minden produkcióhoz mindig külön kell készülnie – vallja be. Lélekben rá kell készülnie az előadásra. – Szerepekben élek, ezért nem is kell színész legyek – teszi hozzá. – Az életem mindig szerepekben működik, nagyon sok időt kell szánni arra, hogy a lelked, a hajad, a ruhád, mindened rendben legyen. Amióta a fiam megvan, azóta nagyon kevés idő jut rá, varázsolok valami frizurát, ha épp nem fogy el a hajlakkom. A közönséget és önmagunkat azzal tiszteljük meg, hogy a külsőt rendbe tesszük, amikor színpadra állunk. A magabiztosságnak feltétele az is, hogy a külsőd rendben van. De akárcsak a zenében, a fellépésekhez szükséges külső előállításában is sokat improvizál. És az életben is fontos az improvizálás. – Mindig minden helyzetben meg kell találni a megoldást – árulja el a titkot Nóra. – Kell tudni, mikor kit kell felhívni, kinek kell szólni, kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy bármilyen helyzetet meg lehessen oldani, és lehetőleg gyorsan, mert rövid az élet, és nincs szükség rágódásra – teszi hozzá mosolyogva. Van-e rituálé, amely előadások előtt segít neki a felkészülésben, az „átalakulásban” – próbálok belesni a kulisszák mögé. – Előadás előtt nagyon hisztis vagyok, teljesen át kell állnom egy-egy produkció előtt az új szerepre – mondja. Ehhez viszont arra is szüksége van, teszi hozzá, hogy előadások előtt legalább egy órát egyedül lehessen, magával foglalkozzon. Ezt a már lassan ötéves kisfia, Peti is megtanulta – nevet Nóra, ilyenkor a legújabb dinókat sem próbálja bemutatni a fellépésre készülő énekesnőnek. – Illetve egy idő után feladja, és hagy készülni, mert okos, értelmes, érzékeny gyermek az én szemem fénye – teszi hozzá az énekesnő. És egy nő portréjából nem maradhat ki gyermeke sem, ezért kicsit Petiről is kérdezgetem. Kiderül, hogy Peti már ismeri a hangszereket, szereti a zongorát, a dobot, nagyon jól énekel és táncol, de nem zenész szeretne lenni, hanem paleontológus vagy állatorvos. És bár nagyon muzikális gyermek, Nóra mégsem szeretné zeneiskolába íratni. Reméli, hogy sikerül megismernie sokféle pályát, sokféle tevékenységet, és végül képes lesz eldönteni, hogy mihez van igazán kedve. Az énekes édesanya nem kíván zenészt nevelni gyermekéből, de ha majd az érdekli, az teszi boldoggá, akkor hagyja saját útján járni. Nagy kihívás számára, hogy segítse gyermekét megtalálni céljait, önmagát. Gyermekét egyedül nevelő szülőként nem lehet könnyű összeegyeztetni a szervezői állást, a zenekarokat, fellépéseket és a gyermeknevelést. Sok kismama mellett nagymamák, család, dadák hadserege áll, és mégis elégedetlen, fáradt. – Neked hogy sikerül egyedül megoldani ezt a feladatot? – kutakodok Nóra magánéletében úgy, hogy közben jelzem neki, nem kötelező válaszolnia, ha túl személyes területen faggatózom. – Nagyon nehéz – árulja el. – Mindig nagyon nehéz, de azt hiszem, valamiért így kellett lennie. Viszont Peti most már egyre többször emlegeti, sőt követeli a kistesót meg az apukát, úgyhogy remélem, most már lassan jönni fog egy apuka és egy kistesó is, de csak ha jönnie kell, és ha itt az ideje. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy tud működni így egyedül is. Csak akkor nehéz, ha beteg a gyerekem, akkor nagyon érzem, hogy jó lenne egy társ, aki mellettem van, de aztán mindig minden megoldódik. Nagyon sokat kell dolgoznom, nagyon nagy logisztikával jár, hogy mindig legyen dadusunk koncert, próba, és persze minden színházi előadás esetén. Mert nekem minden előadáson ott kell lenni, mint egyfajta háziasszony, aki várja a vendégeket, az igazgatóm bízik bennem, fontosnak tartja, hogy ott legyek. És akkor nekem ott a helyem, bármilyen nehéz, hogy ilyenkor mindig három-négy órára még dadust kell fizetnem. Ahhoz pedig nagyon sokat kell dolgoznom, hogy ki tudjam fizetni ezt is és még minden mást is. De ez a feladat és bizalom megtisztelő a színház vezetősége részéről, és erre büszke is vagyok. Befejezésként – mert Nóra épp fodrászhoz rohan – arról kérdezem, elégedett-e az életével. Meglepő módon azt válaszolja, hogy még nem. Még sok feladat van előtte, teszi hozzá. – Úgy, ahogy meg tudom álmodni a dzsesszfesztivált és végig tudom csinálni, megálmodom a zenekarokat, úgy az életemet is meg kéne már álmodjam. Csakhogy arra soha nincs időm. Meg kéne álmodjam az otthont is, a házat a kis kerttel, a kis autót, amivel a fiamat vigyem óvodába, meg kéne álmodjam az életemet is végre. Jól érzem magam a bőrömben, tudom, hogy nagyon sok feladatnak teszek eleget és működnek is, de ez nem megy örökkön örökké, úgyhogy lehet, pár feladatról le kell mondanom és úgy kell csinálnom, hogy elégedett legyek – fejezi be Nóra a beszélgetést, és már rohan is. Jó sok fejtörést, rágódást okozott számomra a Nórával folytatott beszélgetés. Mégpedig az a része, hogy mennyi mondható el egy székelyföldi kisváros énekesnőjéről úgy, hogy az ne legyen pletyka, bulvár, hanem tudjam úgy megmutatni az életét, a gondolatait, ahogy ő önmaga próbál lenni. Bevallom, a sáv, amelyen jártam nagyon keskeny. Csak remélni merem, hogy Nóra őszinte válaszai nem vájkálás eredményei, hanem azt próbálják megmutatni, hogy mi mozgatja őt, hogyan él és honnan veszi az erőt a nem túl egyszerű, de igen tartalmas hétköznapjaihoz. Csata Orsolya