borús égbolt
Szeretni és látni
Szomorú tizennégy évessel beszélgetek. Nem hisz magában. Nincs önbizalma. Gyakran kihasználják. Barátnői manipulálják. Keresgélni kezdjük együtt az erősségeit, amelyekre támaszkodhatna a mindennapok csatáiban, de lemondóan legyint: ó, én semmit sem tudok magamról…
Aztán ebben az esetben is kiderül, mint oly sokszor, máskor, másnál is, hogy otthon alig dicsérik a gyereket, alig kap visszajelzést magára, cselekedeteire, ha mégis, akkor az többnyire negatív értékelés, rossz jegyért, otthoni bakiért, gyerekcsínyért. Ahogy ezt írom, egyből a fülembe cseng a szomszéd anyuka majdnem naponta elhangzó méltatlankodása: kicsi fiam, te nem vagy normális!
Szülők és nevelők között még mindig él – pedig már százszor bebizonyították az ellenkezőjét –, hogy a letolásnak, az értékítélettel terhes számonkérésnek nevelő hatása van. Felelőtlennek, butának, trehánynak, boldogtalannak, szerencsétlennek bélyegezzük a gyereket, a fiatalt, s miután ebbe az irányba „kondicionáljuk” őket, mint a kísérleti patkányt a pedál megnyomására, még elvárjuk, hogy szárnyakat kapjon (honnan, mitől?), és átírja a programot, hogy olyan lehessen, amilyennek mi szeretnénk látni. Pedig ha őszintén átgondoljuk, saját magunk tapasztalatain, élményein átszűrjük, akkor tudhatjuk, hogy nem is olyan könnyű a „refresh”. És tudjuk nagyon jól azt is, hogy a program egy része velünk születik, másik, igencsak jelentős részét az otthon, a család, s majd a tágabb környezet írja.
A szülők rengeteget tehetnek a „jó programért”, és azért is, hogy ez valamelyest látható is legyen gyermekük számára. Gyakran csak rá kell ébreszteni erre őket, néhány praktikával, konkrét példával, és máris ráéreznek a dolog ízére. Hiszen nem elég csak dicsérni a gyereket egy „ügyes vagy, kicsi fiam”-mal, hanem sokkal hatásosabb, ha konkrétan megfogalmazzuk, hogy az adott helyzetben mit láttunk jónak. Jöjjön néhány példamondat: Annyira jólesik, hogy elpakoltat a játékaidat, sokat segítettél ezzel! Olyan büszke vagyok rád, hogy már egyedül be tudsz pakolni a táskádba!
Bár hosszabb, és pontosabb fogalmazást igényel ez, mint a semmitmondó „ügyes vagy”, higgyék el, mégis megéri a fáradságot. Egyrészt, mert személyes, benne vagyok én is, az én örömöm, jóérzésem, másrészt pedig kézzelfogható támpontokat kap a gyerek a kívánatos viselkedés- és cselekvésformákról.
Persze innentől filozofikus vitát is folytathatnánk arról, hogy tulajdonképpen ez egyfajta manipuláció, és így irányítgathatjuk a gyereket. Én azért bízom benne, hogy a szülők zömének nem ez a célja, hanem magabiztos, önmagával rendben lévő, nyitott emberke nevelése. És azt is tudom, hogy a gyerekek füle nagyon érzékeny a hamis hangokra…
Másik gyakori elakadás a „programozásban” az, amikor nehezen megy a gyerek önállósodása. Amikor már előkészítős, de még mindig anyu öltözteti, köti be a cipőjét, mert úgy hamarabb megy, vagy – a szülő szerint – a gyerek nem tudja. Dehogy nem! Csak soha nem volt elég türelmünk, hogy kivárjuk, amíg megtanulja, aztán meg a gyerek beleragadva marad a kisbaba helyzetbe, mert hát az igencsak kényelmes. Pedig minden önállóan elvégzett újabb feladatnak önbizalom-növelő hatása van, elönti a gyereket (a felnőttet is, nem?) a „képes vagyok rá” jó érzése.
És mi legyen a negatív tulajdonságokkal? Azokra ne hívjuk fel a gyerek figyelmét? – kérdezhetik Önök. Az biztos, hogy a „programozásból” én teljesen kihagynám a címkéket. A lusta, hiperaktív (tapasztalataim szerint ez az egyik trendi címke manapság), szófogadatlan, kétbalkezes, nagyszájú, agresszív stb. szavakat kitörölném az otthoni szótárból. Ha pedig valami nem megy a gyereknek, akkor lehet azt mondani, hogy ez most nem sikerült, úgy látszik, ez neked nehezebb stb. De ezek nem végletes és végleges ítéletek, skatulyák, amikből nem lehet kitörni, viszont mégis jelzések arra, hogy lehetnek gyengeségeink is!
Mindehhez ötletek is kellenek, és a mifelénk szokásos kommunikáció „átformázása” (ne dicsérd, mert elbízza magát, én megmondom neki, aztán lám, mit kezd vele, minek kell annyit dumálni, hát láthatja, hogy szeretjük stb.) szükséges. És sok-sok együttlét. Ami pedig a legfontosabb: a szeretet mellett látnunk is kell a gyerekünket. Nyitott szemmel és szívvel látni őt a maga egyedi valóságában. Mert csak ebben az esetben tudunk hiteles, nem mesterkélt visszajelzéseket, érzéseket megfogalmazni. Amiből a csemete építkezik, amiből fogódzókat kap, és lassan elkezdheti saját programját írni. Mert biztos alapja lesz hozzá.
Asztalos Ágnes
_web.JPG)
