közepes eső
havazás
Szeretetforrás, s ami belőle fakad
Akik áthaladtak, esetleg elidőztek a Békás-szorosban, s átadták magukat a természet ott megnyilvánuló jelenségeinek, hatásainak, azoknak gondolom, érthetőbbek a nagyság és kicsinység, a magasság és mélység, az örökkévalóság és pillanat, az erő és gyengeség fogalmai, ellentétpárjai.
Legutóbb évfolyamtársaimmal jártam a szorosban, miután a Szent Kristóf-kápolnában bemutattuk a Jézus Krisztus rendelte hála áldozatát, a Szentmisét.
A szűk szurdokban szemlélődve gondolkodtam el, éreztem meg újra, hogy „por és hamu”, „pára” vagyok, s az idő szelében, a földi lét szűkségében elillanok, s szinte semmi vagyok. A parányiság érzülete miatt szomorkásan néztem a meredek, függőleges sziklafalra, s magamba.
Mintha gondolataimba látott volna, a mellettem ülő Nagy L. Eörs pap barátom egyszerre csak megszólalt:
„Hatalmasok ezek a sziklák, de Jézus mégsem értük lett emberré és nem értük halt meg, hanem értünk, emberekért. Menyivel többet érünk mi a szikláknál. Isten szemében a mi kicsinységünk többet ér a legmagasabb hegy nagyságánál.”
Meglepődtem. A szót fel sem tudtam váltani, csak bólogattam osztálytársam kijelentésein. Érdekesnek találtam a csendből fakadó megszólalást. Mintha egy figyelmeztető üzenet lett volna az Úr Isten részéről, hogy ne értékeljem le magam, s ne engedjem eluralkodni magamon az önsajnálat szellemét, a gyengeséget, hanem ébredjek tudatára értékességemnek, emberi méltóságomnak és tudatosítsam: Isten szeretete elsősorban rám, az emberre irányul, nem az élettelen teremtményekre, növényekre, állatokra.
Szent János apostol megfogalmazta: „Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.” (1Jn 4, 16)
Valóban jó lenne, ha minden ember azt a tényt tudatosítaná – s ha kell, tenne is valamit, hogy megérezze, átélje az örök tényt –, hogy szeretet az Isten, s szeretete kiárad rá.
Hogy miért is lenne jó?
Mert a szeretettség tudatában, az életérzésből kifolyólag életvidámabbak, életigenlőbbek, derűlátóbbak, erősebbek, aktívabbak lehetnénk, mint úgy általában vagyunk a szeretetlenség tapasztalatától lefáradtan, elgyengülve.
A nemzetek apostola, Szent Pál az ő fáradhatatlan ténykedését ezzel a mondattal okolta meg: „Krisztus szeretete sürget minket.”, latinul „Caritas Christi urget nos” (2 Kor 5, 14) Máshol pedig ki is mondta: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4, 13)
Igen, a szeretetnek – szeretettség és szeretés tényének, tapasztalatának – ez a természete: sürget, aktivizál, tevőképessé, áldozatvállalóvá tesz.
Azt gondolom, mindenkinek fontos lenne Krisztus szeretetében naponta megfürödni, szeretetéből töltekezni: átélni azt, hogy Ő szeret engem, mert családjaink, nemzeti és egyházközösségi életünkben sokkal könnyebben tudnánk vállalni a szeretetből fakadó önkéntes „közmunkát”, áldozatot.
Simó Gáspár spirituális atya
.jpg)
