Ez már majdnem az. Kezd kísértetiesen hasonlítani minden arra a 26. századra időzített valósághoz, amely Aldous Huxley 1931-ben írt regényében sejlik fel. Disztópia – ezt szokták mondani az ilyen típusú történetekre, amelyek a nem túl távoli jövőben zajlanak. Úgy látszik, hogy nagyon felgyorsult az idő mostanában, mert előrébb suvad, „ráomlott” a mi jelenünkre az a lavina, amelyről felelőtlenségünk teljes birtokában azt reméltük, hogy majd, hogy egyszer. Sajnos. Ez van. Sok-sok minden egyszerre történik. És sokként ér bennünket. Emberek legyünk a talpunkon, hogy értelmezni tudjuk őket, és képesek legyünk kezelni a bajokat, s esetleg túlélni. Majd csak lesz valahogy! Lesz valami! – reménykedünk Pató Pál ivadékaiként, bár „által tengi” életünket a bőség és a zavar, hisz „mindent oly bőven hagyának” az előttünk járó atyák. Ki hitte volna, hogy még a mi életünkben vissza fogunk térni a kommunista bódulatból az oly sokat átkozott kapitalizmushoz?! És akkor most mi van?
Nem kellett volna Harari könyveit sem elolvasnom!? Mert tovább dagadnak bennem a kételyek esendőségünk és korlátoltságunk mián. Yuval Noah Harari írja a Sapiens – Az emberiség rövid története című munkájában (2011) – talán ráhangolás gyanánt, egyfajta ajánlásként, hadd érezzük mindjárt, hogy a valóság Dante által nyolcszáz évvel ezelőtt (1310 körül) megrajzolt poklába érünk itt, ez árnyék-való-világban – „…a tűz tett minket veszedelmessé. A mitológia tartotta fenn a törvényt és a rendet. A pénz adott valamit, amiben mind bízhatunk. Az ellentmondások teremtették meg a kultúrát. A tudomány tett minket a teremtés urává. De egyik sem tett boldoggá.”
Vajon ura-e a világnak a tökéletlen majomból lett homo sapiens sapiens? Vajon nem önámítás-e, ha azt mondjuk: mi, az emberiség, így, mindösszesen lennénk a teremtés koronái?! Nem lenne jobb átadni a kormányt egy intelligensebb fajnak? Ullysse Mérou kálváriája is a harmadik évezred közepén zajlik – Pierre Boulle 1963-ban megjelent, A majmok bolygója című regényében, amelyet többször újragondoltak és számos alkalommal megfilmesítették, úgymond nyolc bőrt húzott le róla Hollywood –, de a figyelmeztetés mit sem ért, hiszen „csak” regény és mozi az egész. Pedig a valóság rémesebb forgatókönyvet ír és játszat végig velünk…
Olyan gyors lett az idő, mintha valóban az évezred közepén járnánk itt, a Föld lepusztított albérletében, amikor már nincs alternatíva. Hova menjünk tovább rombolni és lelakni a helyet?…Van a Mátrix című filmben (1999) egy emlékezetes jelenet, amikor Smith ügynök elmagyarázza Morpheusnak, hogy milyennek látja az emberiséget. Smith ügynök tulajdonképpen egy számítógépes program, mesterséges intelligencia, képes külső szemlélőként figyelni minket: semmi jót nem gondol rólunk!
Ha azt mondjuk, hogy a modern kor időszámítása 1908-ban kezdődött, amikor gyártani kezdték az első futószalagon készülő gépkocsit, a Ford T-modellt, amelyből több mint tizenötmillió darab készült Detroitban és a társult üzemekben, akkor mindössze a fosszilis üzemanyagok által meghatározott világ 114. esztendejében járunk. A belső égésű motoroknak mostantól kezdve már csak tizenkét-tizenhárom évük van hátra – mondják EU-szerte –, aztán „kivezetik” őket. Vajon hová? Miféle roncstelepekre? És akkor mi lesz velünk? Nem hiszem el egyébként, hogy ilyen szépen alakul újjá és tisztává a világunk. Lesz még türelmi idő a hülyeségre. Mert az erőszakot, a kicsinyességet, a gyűlöletet, az „eredendő gonoszt”, amelyben szűgyig gázolunk, meg a háborút – tegyük hozzá – lehetetlen környezetbaráttá tenni.
Ide mégiscsak mítosz kell, olyan hit, amely törvény is, s amely betartva minket is megtart. Ha nem, akkor nekünk annyi. Vagy pedig: felébredünk a lidérces álomból, magunkhoz térvén látjuk majd, hogy a való még sötétebb.