Államalapító Szent István királyunk ünnepét üljük ma. A Kárpát-medence minden részében megemlékeznek a nagy uralkodóról. Szent István kultuszáról kérdezte dr. Pap Levente egyetemi docenst, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánhelyettesét Péter Ágnes. – Szent István király tíz püspökséget alapított. Emellett a magyarok az államalapítót és a bölcs királyt látják az alakjában, ugyanakkor néhol kegyetlenséggel is jellemzik. Hogyan alakult az államalapító kultusza az idők során a magyar kultúrában, és tetten érhető-e a változás az irodalomban, egyházi szövegekben, legendákban, akár a népi kultúrában? – Szent István államalapító munkájának szerves része a tudatos egyházpolitika. Amint ma már nyilvánvaló, a Géza nagyfejedelem által megkezdett államszervezésnek a szerencsés végkimenetele nagyban függött attól, hogy sikerül-e a magyarságnak az Európában ‒ különösen Nyugaton ‒ ekkor domináns monarchikus szerveződést meghonosítani. Ennek lételeme a szakralitás. 800-ban, amikor III. Leó pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt, nem egyszerűen csak a boldog emlékű Római Birodalmat szerették volna újjáéleszteni, hanem a keresztény hit és világi hatalom szerencsés ötvözésével jogi alapot szolgáltatni az uralkodáshoz. Ezt a mintát követték a keresztény uralkodók. Ezt a mintát követte III. Ottó német-római császár is, aki éppen István megkoronázása idején igyekezett a birodalmat feltámasztani. Ezt alátámasztandó a birodalmi székhelyét is Rómába helyezte át. Ahhoz, hogy fogalmunk legyen, milyen befolyással rendelkezhetett III. Ottó az európai közgondolkodásra, elég csak annyit megemlítenünk, hogy a nagy tudású Gerbert d’Aurillac, a későbbi II. Szilveszter pápa volt a nevelője. István, helyesebben már Géza is, az államalapításkor tudatosan szeretett volna kapcsolódni ehhez a vonalhoz. Ezt szeretné igazolni a középkori legenda is, amikor azt állítja, hogy a császárral közeli viszonyt ápoló Szent Adalbert prágai püspök keresztelte meg Szent Királyunkat. Bár ma már tudjuk, hogy ez nem felel meg a történelmi valóságnak, a történelmi tények is ugyanehhez a szálhoz vezetnek: Szent Brúnót, aki ténylegesen megkeresztelte Istvánt, Géza kérésére éppen Ottó császár küldi Magyarországra a híres Sankt Gallen-i kolostorból. Szintén idetartozik az is, hogy a magyar király a korábban már említett pápához fordult koronáért, ami éppen uralkodásának legitimitását hangsúlyozhatta. Ottó maga is támogatta az új keresztény állam létrejöttét, erre István szintén különösen büszke volt, bizonyítják ezt a lancea Regis ‒ a király lándzsája ‒ veretek. Az igen népszerű ezüstdénárokra ‒ ezek voltak a középkor egyik leghatásosabb hírközlő eszközei ‒ nem mást veretett, mint azt a lándzsát, amit Ottó császártól kapott ajándékba világi hatalmának elismeréseként. István esetében az apostoli király cím több volt az egyszerű teokratikus hatalom hangsúlyozásánál, ő tudatosan vállalta, hogy népe apostola is lesz. Ennek bizonysága az Ön által korábban már említett tíz püspökség, köztük az Erdélyi egyházmegye is. A hittérítésben rendkívül fontos szerepet játszottak a nyugatról, elsősorban német területről érkező szerzetesek. A keresztény hittel együtt az európai kultúrának magvait is plántálták. Igaz, hogy a megtelepedett életmóddal éppen ekkortájt barátkozó magyarok számára jóval nagyobb gondot jelentett a keresztény kulturális normák magukévá tétele, mint az egyistenhit elfogadása ‒ a magyarok már levédiai szálláshelyükön egyistenhívők voltak. Ezt bizonyítják Szent István törvényei is, hiszen olyan kihágásokra kellett komoly büntetést kiróni, mint a templomba járás elmulasztása, a vasárnapi munkaszünet be nem tartása, vagy a templomban való helytelen viselkedés stb. Lehet, hogy ma is elkelne egy ilyen törvénycsomag... A vallási reformon túl István számos más területen ‒ közigazgatás, jog, adó és pénzügy ‒ is lényeges újításokat vezetett be az új államforma megszilárdítása érdekében. Ezek többsége komoly társadalmi elégedetlenséget szült az alacsonyabb és felsőbb társadalmi rétegekben egyaránt, hiszen ellentétben a negatív élménnyel, pozitív hatásuk nem azonnal jelentkezett. Éppen ezért nem mondhatjuk azt, hogy István ugyanolyan népszerűségnek örvendett uralkodása idején, mint mondjuk egy fél évszázaddal később. István uralkodásának talán legnagyobb tragédiája, hogy fiú örökös hiányában nem hagyhatta a konszolidációs folyamat útjára terelt országát biztos kezekben. Ilyen körülmények között megpróbálta a lehető legjobbat kihozni utódlás terén is. Éppen ezért vakíttatta meg a hatalomra áhítozó Vazult, és nevezte meg Pétert utódjának ‒ itt jegyzem meg, hogy a legtöbb Árpád-házi uralkodó Vazul-utód. A megvakítás, bár egy borzalmas cselekedet, a középkori szokásjog része volt, ha valakit végérvényesen alkalmatlanná akartak tenni az uralkodásra. Téves lenne ezt mai mércével ítélni. Péter sem volt a legjobb választás ‒ ezt maga István is tudta, hiszen feleségét csak akkor tudta biztonságban, ha Péter megesküdött rá, hogy a király halála után nem esik bántódása. István személyének pozitív megítélésében több tényező is közrejátszott: az utána következő meglehetősen gyenge uralkodók, reformjainak pozitív hatásai fokozatosan érezhetők lesznek. A középkortól uralkodó pozitív Szent István-kép kialakításában mégis Szent László szerzett elévülhetetlen érdemeket. 1083. augusztus 20-án oltárra emelte az első magyar szenteket, köztük Istvánt és fiát, Imrét is. A külső fenyegetettség és belső viszályok közepette László belátta, hogy a magyarságnak olyan példaképre van szüksége, aki erkölcsi és politikai szempontból is követendő példának számít és elősegíti az áhított egység megteremtését. Erre volt alkalmas a szigorú, igazságos és keresztény fejedelemkép. Ha már az irodalmat is szóba hozta, meg kell említenünk, hogy István számára nem valami úri móka volt a műveltség ‒ sok középkori király estében viszont igen ‒, hanem szülei is és ő maga is tudatosan törekedtek arra, hogy a király magáévá tegye azt a kultúrát, amelyet országában meghonosítani szándékozott. A korábban már említett törvénykönyveken kívül érdemes megemlíteni Imre fiához intézett Intelmeit. A királytükör műfajához tartozó mű valójában István politikai hitvallásának, vallásos lelkületének az irodalmi leképeződése is. Bár tudjuk, hogy nem ő maga jegyezte le az Intelmeket, de amint az utóbbi évek kutatásai bizonyították, aktívan részt vett azok koncepcionális kidolgozásában. A szentté avatás nemcsak egy egyedi momentum, hanem hosszú távú hatásai is vannak. Azáltal, hogy valaki felkerül a szentek listájára, kezdetét veszi az adott szent hivatalos liturgikus kultusza is. Ennek keretén belül himnuszokban, könyörgésekben emelik ki azokat a pozitív tulajdonságokat, amelyeknek köszönhetően a szentek közé sorolják, és ami egyben minden halandó keresztény számára követendő életpélda is. Egyik középkori himnusz, a Gaude, mater Hungaria kiemeli, hogy Magyarországot öröm kell, hogy eltöltse, hiszen István meghozta a hit fényét, törvényt alkotott stb. Mindez beillik abba sorba, amit a középkori legendákban is olvashatunk a királyról. A legenda a középkor sajátos műfaja, egyszerűen mondhatjuk, hogy a kor lelkiolvasmánya. Legendákat olyan személyekről írtak, akik kiérdemelték az egyház tiszteletét, és példaként lehetett a hívek elé állítani. Ezeket általában utólag – különösen a szentté avatási eljárás körül – írták, összefoglalva a szájhagyomány, a visszaemlékezések és a tanúságtételek közléseit. Megjegyzem, hogy az aktuálpolitikai felhangok sem hiányoztak egy-egy ilyen lejegyzésből. Szent István tiszteletére három legendát készítettek: a Legenda maior a szentté avatás előtt keletkezett, a Legenda minor Könyves Kálmán uralkodása idején, és az előbbi kettőt ötvözve készített Hartvik püspök egy harmadik legendaváltozatot. A Hartvik-féle legendát fogadta el hivatalosan az egyház, ennek következtében ez került be a zsolozsmáskönyvekbe, és ez lett a legismertebb legendaváltozat. A 16–17. században a Szent István-kultusz összefonódott a Boldogasszony-kultusszal, ami komoly problémát is jelentett a protestáns Szent István-tisztelet recepciójában. Talán ezt itt most nem folytatnám, ajánlom az olvasók figyelmébe Tóth Gergely közelmúltban megjelent hiánypótló könyvét: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban (16−18. században). A népi kultúrában megjelenő Szent István-kultuszra csak egy példát említenék – nem akarom az időt húzni, meg nem is szakterületem –, a moldvai csángók körében fennmaradt Szent István-éneket: Ó, szent István dicsértessél. – Székelyföldön nem túl sok templomot szenteltek Szent István király tiszteletére, következésképp a településnevek között is kevés utal az ő személyére. Azt lehet mondani tehát, hogy az államalapító kultusza kissé halvány Székelyföldön – főleg, ha a Mária-kultusszal hasonlítjuk össze. Miért alakult ez így? – Erre a kérdésre válaszolva igen ingoványos talajra léptünk, hiszen a székelység középkori történetének alapos feltárásával még adós a történettudomány, mondhatnám, sok még a fehér folt, bár az utóbbi évtizedek látványos előrelépést hoztak, különösen a régészet területén. Megjegyzem, hogy azért nem kell szégyenkeznünk a Szent István kultuszával sem, de tény, hogy László tisztelete jobban érzékelhető. A középkori Szent László-kultusz központja az általa alapított és temetkezési helyül is szolgáló Várad volt. Nem véletlen, hogy a székelyeket név szerint is említő legenda sokkal inkább a szent váradi tiszteletéről szól, mint a székelyekről. Mindez ellenére, az itt élő és innen áttelepített székelyek biztosan ismerték a szent kultuszát, ami más határvédő csoport körében is kimutatható. Ugyanakkor Várad – mint több kereskedelmi útvonal csomópontja, Erdély kapuja és népszerű zarándokhely – több szinten is terjeszthette a szent tiszteletét. És nem szabad elfelednünk azt sem, hogy a 14. században komoly impulzust kapott a Szent László-kultusz. Nagy Lajos magyar uralkodó Szent László személyében találta meg azt az Árpád-házi uralkodót, akit kiválóan be tudott vonni saját lovagi ideológiájának támogatására, ennek pedig a terjesztéséről is gondoskodott. Egyszerűsítve mondhatnám, hogy Szent István esetében hiányzott a politikai hátszél, és László alakja mesésebb volt, közelebb állt a székelyekhez, mint az előbbiekben már vázolt Szent István-kép. Ennek ellenére a későbbi korok például a katolikus restauráció narratívája, az első és második világháborút megelőző időszak a Szent István és a Szent Korona tiszteletének felelevenítésében komoly szerepet játszottak. Napjaink eseményei és történései arra utalnak, hogy nem halványul az Államalapító tisztelte. A Mária-kultusszal való összevetés pedig megérne egy külön beszélgetést. Maradjunk annyiban, hogy az Istenanya tisztelete igen régtől része a magyarok kultúrájának. – Magyarország fő védőszentje Szent István király, Erdély fő védőszentje azonban Szent László. Miért választották az erdélyiek épp Szent Lászlót? – Az előbb elmondottak tükrében Szent László joggal kapta ezt a titulus. Ugyanakkor a keleti határvidék védelmezésében is elévülhetetlen érdemeket szerzett, továbbá a gyulafehérvári püspöki székesegyház újjáépítésen is fáradozott. A kultúra szempontjából pedig nem mellékes az sem, hogy a székeskáptalan megalapítása is az ő nevéhez fűződik. Mondhatnám, büszkék lehetünk két ilyen nagy patrónusra: magyarként Szent Istvánra, erdélyiként ‒ székelyként ‒ Szent Lászlóra.