Bár első királyunk, Szent István emléke nem annyira eleven a nép körében, mint a lovagkirály Szent Lászlóé, műve elismeréseként alakja azonban bevonult az irodalomba is. Pomogáts Béla irodalomtörténész vette számba, hogy miként jelenik meg a nagy király alakja a magyar irodalomban, az alábbiakban vonatkozó tanulmányából közlünk részleteket. [dropcap]E[/dropcap]gy nagy történelmi személyiség költői megidézésének többnyire nem pusztán alkalmi jelentősége van, jóllehet általában valamilyen nevezetes alkalom: évforduló, ünnepség, országos megemlékezés ad alkalmat a költői portré készítésére. A nagy történelmi személyiség egyszersmind jelkép mindig: erkölcsi példa vagy éppen a nemzeti identitás valamely fontos történelmi alkotóelemének szimbóluma. Így van ez a mi költészetünkben is, hiszen a honfoglaló Árpád, a magyarságnak a keresztény Európában helyet szerző államalapító Szent István király, az országot minden ellenségtől védelmező Szent László, a törökverő Hunyadi János, a nyugati műveltségnek otthont adó Mátyás király vagy éppen Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos emlékének és alakjának költői művekbe foglalása mindig a nemzeti lét valamilyen fontos követelményére figyelmeztetett. Lehetett ez a követelmény a nemzeti függetlenség védelme vagy éppen helyreállítása, lehetett a honvédő szellem mozgósítása, lehetett az igazságos társadalmi berendezkedés, lehetett a bölcs politikai stratégia, és lehetett a nemzet érdekében vállalt áldozat, akár az önfeláldozás. A nagy királyok, fejedelmek, hadvezérek, államférfiak alakjának életre keltése mindig időszerű eszmények és követelmények szolgálatában állt, mindig cselekvésre vagy önvizsgálatra mozgósító szellemi erőforrás kívánt lenni: a magyar költészet ezért állította példaként a nemzet elé történelmének nagy egyéniségeit. Szent István emberi alakjának és történelmi életművének szépirodalmi, költői ábrázolása is hasonló megfontolások jegyében fogant, a szent király alakjának és művének költői (vagy regénybeli és színpadi) megidézése is mindig időszerű és jelképes értelmet kapott. Méghozzá általában a nemzeti történelem olyan fontos eseményeinek értelmezésében, amelyek ezer esztendő leforgása során a nemzeti identitás meghatározói közé kerültek. Az egyik ilyen esemény maga az államalapítás, a másik pedig a keresztény Európa közösségében való elhelyezkedés. Mindkettő kiemelte a magyarságot a keleti életformák és a népvándorlás kaotikus világából, és megalapozta jelenlétét, szerepét a nyugati nemzetek között. Éppen ezért mindazokban a korszakokban, midőn a magyar állam folytonosságát és a magyarság európai elkötelezettségét hangsúlyozni kellett, Szent István alakja a szépirodalomban is erőteljesebb szerepet kapott. A szent király alakját mindenekelőtt legendái: a „kisebb” és a „nagyobb” Szent István-legenda, illetve a Hartvik püspöktől származó legenda örökítette meg. A 13. század végén született István király verses históriája (Officium S. Stephani Regis Hungariae) is nagyjából e legendák történeti anyagát követi, miközben portrét rajzol az államalapító és egyházszervező uralkodóról. A verses história elsősorban azt emeli ki, hogy István király vezette el a magyarságot a pogány világból a kereszténységbe… Dankó József, a régi magyar himnuszköltészet egybegyűjtője hívta fel a figyelmet (még a múlt század végén kiadott munkájában) a De Sancto Stephano rege című latin himnuszra, majd Alszeghy Zsolt állapította meg azt, hogy ennek a himnusznak két részlete magyar fordításban is megtalálható középkori kódexeinkben. Mindkettő prózai fordítás, mindazonáltal a régies prózai szövegen is átüt a költőiség… Ezt követve a középkorban mindvégig jelen volt Szent István alakja az egyházi költészetben: latin himnuszokban, magyar nyelvű töredékekben. Ezek a szövegek rendre a Szent István-legendák történeti anyagára és a bennük kialakított jellemképre támaszkodnak, azaz elsősorban a keresztény uralkodó: a térítő apostol és egyházszervező, illetve a keresztény erényeket az életszentség magaslatán gyakorló és érvényesítő király egyéniségét rajzolják meg. Az első összefüggő magyar Szent István-himnuszt az 1651-ből való Cantus Catholici című gyűjteményben találjuk meg, ez a himnusz ugyancsak az apostoli szolgálat eredményeit örökíti meg… Hasonlóképpen mutatja be a szent király alakját Szegedi Lázár 1674-ben közreadott Cantus Catholici-ja, a 17. század végi Cantionale című kézirat, az erdélyi Kájoni János ugyancsak 17. századi énekgyűjteménye és Náray György 1695-ből való Lyra Coelistis című kiadványa. Ez utóbbi Szent István-éneke helyezi el első alkalommal a Szent Jobb legendáját a himnuszok szövegében, noha maga a legenda már az Érdy-kódexből is ismerős. Minderről Alszeghy Zsolt forrásértékű tanulmánya – az 1938-ban a Szent István-emlékkönyvben megjelent Szent István a magyar egyházi költészetben című összefoglalás – ad számot. Az egyházi költészet mellett már a 16. század világi költészetében is megjelenik Szent István alakja, méghozzá nemcsak katolikus, hanem protestáns költők munkáiban is. Így Farkas András protestáns prédikátor 1538-as Az zsidó és magyar nemzetről című verses krónikájában, amely az ószövetségi zsidóság és a magyarok történetét állítja párhuzamba egymással, és a zsidó történelem példáival próbálja biztatni a Mohács utáni korszak nemzeti tragédiáit átélő magyarságot. Szent István és hozzá hasonlóan Szent Imre és Szent László ebben a krónikában elsősorban már nem katolikus hitvallóként, hanem a magyar történelem nagy alakjaiként kapnak szerepet. Vagy száz esztendővel később, 1653-ban pedig gróf Listius László, az életét később vérpadon végző főúri bűnöző és tehetséges barokk költő A magyar királyokról című verses művében idézte fel István király alakját… A szent király kultuszát segítette elő, hogy a Szent Jobb, azaz a király bebalzsamozott és fennmaradt jobb keze visszakerült Magyarországra. A szent ereklye ugyanis a székesfehérvári királysírok török feldúlása után Boszniába került, ott keresztény kereskedők váltották meg, Dubrovnikba (akkor: Raguzába) vitték, és az ottani dominikánus kolostor gondjaira bízták, ahonnan 1771-ben Mária Terézia Bécsbe, majd Budára vitette. Az ereklye hazakerülése ismét megerősítette Szent István kultuszát, ezt jelzi Faludi Ferencnek, a tudós jezsuita költőnek a Szent-mihályi Mihály által összeállított 1797-es Egyházi Énekes Könyvben található ünnepi éneke… A 18. század egyházi és világi énekköltészete igen gyakran idézte fel a szent király alakját és történelmi életművét. A már idézett Egyházi Énekes Könyv több Szent István-himnuszt és éneket foglal magában, s hasonló egyházi énekek találhatók Bozóky Mihály 1797-es Katolikus karbéli kótás énekeskönyvben, illetve az 1785-ben Pesten kiadott Énekek könyve a szükséges litániákkal és imádságokkal című gyűjteményben. Ugyancsak 1785-ben adta közre Énekek könyve című gyűjteményét Ányos Pál, a kor kiváló költője, ebben található a minden bizonnyal Ányos nyomán született Szent István-himnusz is, amely elsősorban költői minősége következtében válik ki a korszak átlagos egyházi énekei közül… Hasonlóképpen az 1797-ben megjelent két énekeskönyvben – Szent-mihályi Mihály és Bozóky Mihály gyűjteményeiben – található meg a máig legnépszerűbb Szent István-ének, az Ah, hol vagy magyarok... kezdetű. Ennek szövege Bozókynál a következő (jól ismert) szakasszal kezdődik: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, / Ki voltál valaha országunk istápja, / Hol vagy István király, / Téged magyar kíván, / Gyászos öltözetben te előtted sírván.” A 19. század magyar világi költészete ehhez képest ritkábban idézte fel a szent király alakját, annak ellenére, hogy a nemzeti történelem nagy személyiségei: Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Zrínyi Miklós és II. Rákóczi Ferenc történelmi emlékezete igen gyakran adta a költészet tárgyát. Már csak annak következtében is, hogy a reformkor, a negyvennyolcas szabadságharc, majd az önkényuralom korszaka is következetesen törekedett a nemzeti önérzet felkeltésére, és ezt a nagy történelmi egyéniségek: királyok, hadvezérek alakjának példázatos életre keltése által is el kívánta érni. Így Garay János, aki 1847-ben közreadott Az Árpádok című kötetében valamennyi Árpád-házi király tetteit megörökítette, s ennek során A Szent Korona, Az apostol és A beteg király című költeményeiben István király élettörténetét is összefoglalta: a korona kérésétől haláláig. A második elbeszélő költemény talán a leginkább tanulságos, ez ugyanis (akár a középkori „király-tükrök”) Szent István alakjának, az őt jellemző karitásznak a megrajzolásával hívja fel a figyelmet arra, hogy a magyar reformkor közgondolkodása szerint milyennek kellene lennie az ideális uralkodónak, aki nemcsak kormányozza népét, hanem gondoskodik is róla. A század második feléből Arany János Csanád című hőseposztöredéke idézte fel Szent István alakját. Az 1850-es években megkezdett, de be nem fejezett költemény az ország déli vidékeire támadó pogány besenyők legyőzését és a két győztes hadvezér: Csanád és Gyula vetélkedését beszélte volna el… Figyelemre méltó Vajda János és Reviczky Gyula egy-egy verse is. Vajda Székesfehérvárott című költeményében az egykori koronázóvárosban eltemetett Árpád-házi királyok emlékét kelti életre, azokét az uralkodókét, akiknek hajdani díszes sírhelyét a török invázió pusztította el… Reviczky Gyula Szent István napján című költeménye pedig, miután felidézte a szent királyhoz fűződő hagyományokat, aktuális politikai üzenetként fogalmazza meg a magyarság összefogásának követelményét: „S lesz még idő, lesz még olyan nap/ Midőn, dicsőséges király, / Hatalmát a rég’ vert magyarnak/ Majd nem gyöngíti belviszály, / Ha majd a népek viharába’/ Csak a te koronád nem ing, / S a magyarok fölkent királya / Magyar király leszen megint!” A századforduló és a századelő idején, főként az ünnepi alkalmakhoz fűződő költészetben igen gyakran jelent meg Szent István alakja, emlékezete és öröksége. Minderről Pintér Jenőnek az 1938-as Szent István-emlékkönyvben olvasható Szent István a magyar világi költészetben című tanulmánya részletes összefoglalást ad. Ezúttal csupán Vargha Gyula Gizella királyné és Az első harangszó, Gyóni Géza A dicsőséges Jobbhoz, Gáspár Imre Szent István ünnepére, Dalmady Győző Szent István napján, Bán Aladár Ének a szent Jobbról és Harsányi Lajos Szent István című költeményét szeretném megemlíteni, hasonló ünnepi vers akad még jó néhány, minthogy az augusztus 20-án hagyományosan megrendezett Szent Jobb-körmenetek általában mindig megihlették a vallásos vagy hazafias költészetet. Huszadik századi klasszikusaink közül talán Babits Mihály nevéhez fűződnek leginkább emlékezetes Szent István-versek, nem utolsósorban annak következtében, hogy a két világháború közötti időszakban a költő az esztergomi Előhegyen – a szent királyhoz fűződő történelmi emlékek közelében – találta meg nyaranta otthonát. Ott írta meg a húszas évek elején Szent király városa című költeményét, ebben, hasonlóan az időszak más verseihez, azzal vetett számot, hogy milyen szenvedéseket hozott a magyarságra az első világháború, a két forradalom és a trianoni békediktátum… Szent István alakját: királyi büszkeségét idézi fel Babitsnak egy másik nevezetes költeménye, az Imre herceg is. A század neves katolikus költője, a piarista paptanár és irodalomtudós Sík Sándor munkásságában is jeles nyomot hagyott a Szent Istvánra való emlékezés. Szentkirály szólongatása című ünnepi költeménye az 1938-as Szent István évfordulóra készült: a váci székesegyház előtt rendezett ünnepségen olvasta fel; a kormány nevében pedig Hóman Bálint kultuszminiszter beszélt… Lassan elérkeztünk az élő magyar költészethez. A Szent István alakja iránt táplált érdeklődés 1938 (ekkor rendezték az Eucharisztikus Világkongresszust is nálunk) körül érte el csúcspontját, és ez az érdeklődés a második világháború után sem lohadt. Ebben az időben Szent István alakja valósággal jelképpé emelkedett: a nemzeti függetlenség, a nemzeti méltóság és a nemzeti identitás szimbóluma lett, valójában mindazokkal a pusztító erőkkel szemben, amelyeket a kommunista önkényuralom hozott létre. Ebben az időszerű értelemben keltette életre a szent király emlékezetét Tornai József két költeménye is; a Szent István szarkofágja a régi éneket: „Hol vagy István király” idézi fel, az István király című költemény a magyarság ezeréves megpróbáltatásait veszi számba a tatárok által lenyilazottaktól kezdve az ötvenes évek parasztnyúzó politikájáig… Ugyancsak az élő magyar költészet Szent István-képét szemlélteti Ágh István Árpád-házi katalógus című költeménye, ez egyszerre hivatkozik Szent Istvánra és Szent Lászlóra, valójában mindkét király a nemzeti megmaradás szent szimbóluma: „Akinek uralgó jobbja néger gyermek / levágott öklének maradt ránk, / s kinek kiszáradt agya párája / aranyozta a hermát, / kemény erkölcse metszette, árnyékolta, / s ki páros kísértet a kőben, / se szíve, se húsa, csontja, / túlvilág hullafoltszínű grafikája – / vigyáznak minket, vigyázzunk magunkra.” Végül örömmel mondhatjuk, hogy a most ünnepelt Szent István-millennium is gazdagította költészetünket: a Kortárs című folyóiratban… jelent meg Vasadi Péternek, a kiváló katolikus költőnek István-zsoltár című költeménye, amely ugyancsak a nemzeti lét, a megmaradás és az identitás nagy történelmi jelképei között jelöli ki a szent király alakját és szellemi örökségét: „előtted, arany lengés / lángolt a honteremtés / mögötted fénybe’, porba’ / dús földünk elnyugodva; / húzzák ma is az ökrök / szekérként te-idődet; / köztünk vonul az öklöd.” Szent István emlékezete a jelenben is – mindig megújuló – erkölcsi példát, az egész magyarságot illető történelmi örökséget és közösségi-lelki erőforrást jelent.