Voltak a múltban olyan gazdasági vállalkozások is, amelyek messzi vidékek szakembereit csalogatták ide. Borszék alatt lignittelepeket fedeztek föl, ami jól jött az 1806-ban létesített üveggyár fűtésére. Szinte hihetetlen, hogy ide, még a székelyek számára is világvégének számító helyre Cseh-, Lengyel-, Bajorországból, Steiermarktból jöttek vájárok és üvegfúvók, így lett gyakori név a Cservenka, az Eigel, a Fokt, a Kemeniczky, a Kolbert, a Kramer, a Schiller, a Patka. Egytől egyik elmagyarosodtak, derék székelyek lettek, csak a nevük jelzi, hogy a dédszülők bölcsőjét máshol ringatták. Az ismétlődött meg Borszéken, ami az örményekkel Gyergyószentmiklóson vagy Szépvízen. Befogadó nép vagyunk, szívesen látott vendég nálunk az, aki dolgozni, alkotni akar. Sajnos, az ortodoxia és a római katolikus egyház nagy törésvonala éppen itt húzódik észak–dél irányába, és a románság ősi mesterségét űző pásztorok úgy értelmezték az együttélést, mint a Nyugati-Érchegységben a mócok. Korán megkezdték a rombolást, 1745-ben a római katolikus kápolnát rombolták le Borszéken, s Trianon után még az elesett katonákat sem engedték kegyelettel gyászolni, a román hatalom lerombolta az I. világháborús emlékművet. A bolsevizmust temető forradalmuk csak az indulatokat szabadította fel, 1990-ben felgyújtották Bélbor római katolikus templomát. Ők így értelmezték a szabadságot és a forradalmat. A lakosság összetétele változik, fogynak a székelyek, de még mindig magyar többségi vidéknek számít Borszék. A fürdőtelep 2864 lakosából 2240 magyarnak vallotta magát 2002-ben. Az egykor „zipzereknek” nevezett, Nyugatról ide vándorolt kézművesek, iparosok a legkeményebb ellenállók, őket nem tudják beolvasztani a román tengerbe. Ilyen jó magyarnak lenni? Örök vágya minden vándornak valamilyen távoli úti cél elérése. A népmesék hőse is a világ végén kívánja lelógatni a lábát, oda érkezett meg Petőfi halhatatlan hőse, János vitéz is, és Borszéken, a Mogyorós-hegy oldalából induló Kis-Beszterce völgyében, Gyergyótölgyesen érezzük ezt a különös érzést. Megérkeztünk. Székelyország északi csücskén járunk, innen már karnyújtásnyira van Moldova, az egykori román fejedelemség, s ha továbbra is szerelmesei akarunk maradni Orbán Balázs országának, innen csak visszafordulni lehet. Vissza az ismerős, az otthonos földre, amelynek lakói Arany János nyelvét beszélik, ahol a kultúra a nyugat-európai kereszténység legkeletibb foltja. Vissza a Gyergyói-medencébe! Borszék a természet millió kincsével ajándékozott meg. A Keleti-Kárpátok garmadával öntötte ránk itt áldásait. Három szóval meg lehet nevezni ezt az áldást: fa, folyó, szikla. Három szó, három fogalom. Természetükből adódóan metaforák. Vagy szimbólumok. És az ember? Megközelíthető a homo sapiens a szóképek nyelvén? Van ember-metafora? Milyen Gyergyó népe? A daliás fenyő olyan, mint az egyenes gerinc. Inkább roppan, akkor sem hajlik. Költője is van ennek a tartásnak, Tompa László a Hargita túlsó oldaláról: Én, … – Bús székely fenyő – megkapaszkodom. S állok, daccal, társ nélkül, egyedül. (Magányos fenyő) Gyergyószék fia, Salamon Ernő a fa rejtett, belső erejét ismeri. Ezáltal tud megszólalni a fa holta után is. A legszebben akkor: Néha az erdőn a hatalmas döntők szép, nemes fát keresnek hegedűknek, s a fejszefokkal egyet-egyet ütnek, és kilesik a legjajdulóbb döngőt. (Példa a hangszerfáról) Költői sorsot példáz Salamon Ernő a hangszerfával. Gyergyó népére is igaz a példabeszéd. S még van egy sudár fa, még ha koronáját nem is itt, Gyergyóban növesztette nagyra: Cseres Tibor (1915–1993). Gyergyóremetén született, az anyaországban lett az irodalmi és társadalmi élet meghatározó személyisége. A nemzeti önvizsgálat nagy regényét írta meg: Hideg napok. folytatjuk Hegedűs Imre János