[dropcap]P[/dropcap]ushkarban volt elég szabadidőnk ahhoz, hogy sétálgassunk az utcákon, alkudjunk a bazárban, bár ez a megállapításom megtévesztő lehet. Egy ilyen kiránduláson igazándiból sosincs elég idő arra, hogy annyit és oda menjünk, amennyit és ahova a hivatalos programon kívül még szeretnénk. Mégis, Pushkar lüktetését valamennyire éreztük és élveztük. Élmény volt a bazár, a lófrálás, ahogy egyszerűen bámultam az utcát, az épületeket és az embereket. Mivel minden bazár volt, nem állták utamat az alkalmi árusok, inkább csak az üzletesekkel kellett megharcolni, de őket ott lehetett hagyni. Ez a város is jócskán kék volt, tele szépséges, tornyos, balkonos, áttört ablakú, patkó alakú boltíves, oszlopos, bár omladozó, néha a brit időket is idéző épülettel. Utcáit, mint legtöbb helyen Indiában, vékony, kopott aszfaltréteg borította, mely helyenként döngölt vagy nagyon poros földúttal, esetleg rendszertelenül kövezett részekkel váltakozott. Itt sikerült vásárolnom két szárinak való anyagot – azzal a szándékkal, hogy itthon függönyt készítsek belőlük! – az eredeti áruk egyötödéért, miközben azt is megtanultam, hogy a bazárban – az üzletben, de még a raktárban sem – nem tartanak két egyforma anyagot. Sehol nem sikerült két azonos mintájút és színösszeállításút találnom (nagyon nagy ablakomra csak így lett volna elég), de annyira szépek és olcsók voltak, hogy így sem mondtam le róluk, bár azóta is a szekrényben állnak, mivel nem sikerült még rendeltetést találnom nekik. Csodálatos selyemruhákat kínáltak több helyen is, de amelyik a legjobban tetszett – a mályvaszín különböző árnyalatából, kevés sötétszürke és fehér kombinációjából összeálló stilizált virágmezőre emlékeztető mintával – csak kis méretben volt, ezért fájó szívvel le kellett mondanom róla, de megvásároltam a húgomnak. Ez alkalommal az is kiderült, hogy nem lehet mindenkivel a végtelenségig alkudozni: a kezdőár egyharmadát szinte elsőre lehagyta, de utána egy tapodtat sem engedett az eléggé mérges vénasszony, aki egy hozzá hasonlóan töpörödött, de csendes emberkével egyetemben birtokolta az illető üzletecskét. Hogy a magatartása a valódi minőségnek szólt, vagy inkább a kora, a türelmetlensége és ki tudja még miféle pillanatnyi okok magyarázták azt, valószínűleg sosem fog számomra kiderülni. Végül, az utolsó programunk során, legnagyobb örömömre egy olyan idő sújtotta kőkapun tértünk be, mely a rádzsa jóga tréningközpontot hirdette. Egy szögesdrótkerítéssel szegélyezett, levágott koronájú fák és semmire sem szolgáló kőfal maradványai között vezető rövid és poros utcán jutottunk a masszív, penészes vakolatú, viharvert falhoz, amelynek kapuja megint a jógaközpontot hirdette, de ennél több később sem derült ki itt a jógáról. Belépve, négyszögletes, árkádsoros udvarba jutottunk, amelynek közepén fehér márványból készült, de megfeketedett hagymakupolákkal ékes hindu templomocska állt. Miután cipőnket az udvar egyik sarkában hagytuk, beléptünk és szembetaláltuk magunkat a csipkésen áttört ablakok szűrt fényében derengő sokkarú Siva, az elefántfejű Ganésa, a négykarú Visnu, a négyfejű Brahma, meg egyéb állatok virágfüzérrel feldíszített szobrával. Mellettük egy vizesvödör és a felmosórongy, élő bizonyítékául annak, hogy híveik állandó készenlétben állnak a tisztogatásra. Szemben is ajtó nyílt, amelyen keresztül az erődítményszerű udvar falába vágott kapuhoz jutottunk, azon kilépve pedig széles, kétoldalt árkádos, kupolás falakkal határolt lépcsősor tetején találtuk magunkat, előttünk pedig a sötétkéken csillámló tó terült el, amelyet egyrészt a ghátok (lépcsősorok), szemben pedig a finoman áttetsző párába burkolt hegyvonulat zárt le. Amikor leértünk a partra, tárult elénk teljes pompájában a látvány. A tópartnak legalább felét ilyen lépcsősor uralta, melyet kisebb-nagyobb közönként 52 részre szabdaltak az apró templomok vagy más szent épületek kerítéseinek meghosszabbított falai, mindegyiken az illető ghát nevével, de a kőlapokkal kirakott rakpart egységesen nyúlt végig a víz mellett és kényelmesen végig lehetett rajta sétálni. Helyenként kőből faragott, az egykori gázlámpás oszlopokra emlékeztető magányos pillérek és kecses filagóriák díszítették a képet. A tóban gémcsapat álldogált, a parton majmok ugráltak és sovány tehenek ténferegtek. A távolabbi lépcsőkön színesebben folyt az élet: néhányan mosakodtak és mostak, de már száradtak is ruhák, többen csak üldögéltek, mások beszélgettek. Végtelenül békés és szép volt minden, valahogy még az elhanyagoltság és a piszok sem zavart. Akkor és ott legyintett meg először az a különleges, nehezen leírható hangulat, már-már transzcendens harmónia, amit sokan számon kérnek, mikor az indiai élményeimről kerül szó, és amely egyáltalán nem jellemző az utca és a mindennapok atmoszférájára, épp ezért nagyon kevésszer ismétlődött, de amelyet itthonról igen jól ismertem. Olyankor szokott meglegyinteni, mikor a patak határolta telkünkön vagyunk, ahol a madár sem jár, és hintaágyban, patakcsobogás mellett csak azzal foglalkozom, ami jólesik, mintegy kilépve nemcsak a valóságos térből és időből, de szinte magából a valódi létből is. Albert Ildikó [gallery ids="4208,4209"]