borús égbolt
szórványos felhőzet
Szájtátás helyett
Elemi iskolás koromban azt mondta az egyik tanárom, hogy Nyugaton már úgy van, hogy ott mindenkinek van mobiltelefonja, és az ember nem megy át a szomszédjához anélkül, hogy telefonon be ne jelentkezne. „Hogy a tőszomszédot felhívom telefonon, mielőtt átmegyek hozzá?! Ez nem lehet igaz!” – tátottam el a számat a csodálkozástól, s tátva is felejtettem. Most pedig itt tartunk: felhívjuk a szomszédot, hogy megkérdezzük, tud-e adni csillagcsavarhúzót, laskaszűrőt, bármit. És csak akkor megyünk át hozzá, ha a válasza igen.
Ez a mocsok telefon a megrontója mindennek, mondják. S a tévé, persze, de újabban már az internet is. Mert mindenki bezárkózik a maga kicsi vackába és nem figyel a rokonra, szomszédra. „Bezzeg a mi időnkben még összejártak az emberek. Fonók voltak, bálokba jártunk” – rikkantja el magát nagyanyó, miközben apóval azon keseregnek, hogy a földekkel nem törődnek a fiatalok, a kaszálók beerdősödnek, sőt ezek már állatot sem akarnak tartani…
Amióta először találkoztam ezzel a telefonos, rideg, de mégis gazdag és rendezett Nyugattal, azóta töröm a fejemet, hogy mi a jobb: ha az ember összejár a rokonokkal, szomszédokkal, vagy ha hagyja a francba az egészet, és csak a maga birodalmának él, úgy, ahogy neki jólesik.
Éveken át nem tudtam választ adni magamnak, majd újabb éveken át féltem szembesíteni magam a válasszal. Mert engem alapvetően tényleg elszomorít, hogy mennyire szétestünk szüleink, nagyszüleink nemzedékéhez képest. És igen, olykor szívesen beleringatnám magam a fonós, bálos időkbe. Csakhogy közben arra jöttem rá, hogy a szabadság nem csak azt jelenti, hogy demokratikus jogaim vannak, és hogy mások szabadságának korlátozása nélkül azt tehetek, amit akarok. Rádöbbentem, hogy valamiért nagyon sokak szabadságát korlátozom, ha borotválatlanul megyek templomba, ha gyenge pálinkát iszom, ha nem fényesítem a cipőmet, ha mustárt kenek a bundás kenyérre… Valamiért sértek ezzel embereket, és amikor ezek az emberek összejönnek, mint a régi szép időkben, akkor kipletykálnak, rosszmájúan leírnak, sőt meg is toldják a történetet valamivel. Nemhogy mustárt, még pástétomot is kenek a bundás kenyérre!
Nem, most már nem hiszem, hogy hiányzik a 21. századnak, hogy csak azért összejárjunk, mert ez így emberközeli. Nem hiszek a korábbi századoknak, hogy azért jártak össze az emberek, mert az úgy emberközeli volt. Azért tették, mert nem volt mobiltelefon, tévé, internet. És maguk is ezért tették, kedves nagyszüleink! Egyébként maguknak sem hiányzott volna, hogy tollfosztás közben jópofizzanak, s amíg az árnyékszékre kimennek, a többiek megegyezzenek abban, hogy mekkora kétszínű fehérnépek maguk, s még az uruk is fél méterrel kijjebb vitte a kaszáló határkövét!
A jelen – ez a modern, ez a rideg – nem veszi el az emberi kapcsolatokat, csupán megteremti a lehetőséget arra, hogy ne kelljen túllihegni. Ha a rokon, barát, szomszéd többet nyújt a tévénél, internetnél, akkor úgyis őt választjuk. Ha meg nem, hát ez van! Legalább nem áltatjuk azzal, hogy másképp lenne! És legalább nem kell tátva felejtenünk a szánkat, ha „illik” meglepődnünk valamin!
Kovács Hont Imre
.jpg)
