Lassan teljes lesz a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár könyvsorozat: megjelent a 91–95. kötetet tartalmazó kissorozat. Lövétei Lázár László könyvajánlója. „Álom, te nagyatyám voltál: atyát / Nemzettél nékem, s alkottál anyát” – mondja Shakespeare Cymbeline című színművének egyik szereplője (Posthumus Leonatus), miután álmában megjelentek előtte meghalt szülei. „Szülőföld – immár szülők nélkül” – sóhajtja az árván maradt Szabó Gyula Gólya szállt a csűrre című dokumentumregényének első mondatában, ő viszont már nem bízza a véletlenre (az álomra) a dolgot, amikor régi emberek jelleme után kutat, hanem családi leveleket, porosodó iratokat keres elő kolozsvári írószobája fiókjaiból, illetve a homoródalmási szülői ház padlásáról. Aki ismeri valamelyest a Szabó Gyula-életművet, az tudja, hogy már a fiatal író is a móriczi/solohovi realizmus tapasztalait fölhasználva írta meg az 1950-es évek végén bestsellerré lett nagyregényét, a Gondos atyafiságot, vagy az olyan későbbi remekműveket, mint amilyen például a Mátyuska macskája című novella. Tehát ha kacérkodott is néha „kitalált” történetekkel, mindig volt benne „valami vaskosan reális”, s mindezek ellenére íme, mit mond a Gólya szállt a csűrre 90. oldalán: „Apám és anyám leveleiből próbálom, ha kissé kapkodva is, hogy nehogy valami elenyésszen, összeírni magamnak ezeket az emlékidőket, épp ezért igyekszem kerülni mindent, ami irodalom” (kiemelés tőlem – L. L. L.). Mit akar jelenteni ebben az idézetben az „irodalom”? Mi ez, ha nem a legradikálisabb szakítás mindazzal, ami fikciós irodalom? Ezért gondolom azt, hogy a Gólya szállt a csűrre valóságos fordulópont, afféle éles cezúra Szabó Gyula életművében. Ezzel a dokumentumregénnyel olyan etikai és esztétikai kódexet teremtett saját maga számára, amitől aztán élete végig nem tudott (de sejtésem szerint: nem is akart) szabadulni, és aminek olyan „következményei” lettek, mint az ötkötetes, műfajteremtő A sátán labdái című „történelmi tudósítás”, illetve a négykötetes, szintén több ezer oldalra rúgó Képek a Kutyaszorítóból című „műhelytitkok szabadon”. És hogy mikorra datálható Szabó Gyula „damaszkuszi fordulata”? 1973-ban írja a dokumentumregényt, de meggyőződésem, hogy már 20 évvel korábban, 1953 májusában is bekövetkezhetett volna nála a „megvilágosodás”, amikor édesapja a következőket kéri egyik levelében: „...én arra kérlek, az írásaidban, ha még írni akarsz, írj a valóságnak megfelelően, mert nem szeretném, ha itthon valaki a szemem közé vágná, hogy pénzért meghamisítod a történelmet”. Elnézést kérek az olvasótól az elhasznált jelzőért, de tényleg „gyönyörű” ember ez a szigorú, az elveiből jottányit sem engedő, két világégés frontjait megjárt, könyveket olvasó „középparaszt”. Ahogy „gyönyörű” ember az élesztő, cukor, hús, ital, posztó s más ilyen fontos kis „semmiségek” miatt aggódó, férjét/fiát békéltető-csitítgató édesanya is: „Édes fiam, ezt a sok komoly írást ne vedd olyan komolyan, mert én tudom a legjobban, hogy apád túl szigorú, és most, hogy beteg, sokat gondolkozik és mindent borúsan lát, csókollak, anyád, a viszontlátásig”. „1973. május–június” – olvassuk a dokumentumregény végén a dátumot. Mindössze két hónap tehát. De ha nem lenne datálás, akkor is kiéreznénk a könyvből az ihletettséget, azt a lázas sietséget, ahogy Szabó Gyula mindent tudni akar szülőkről-ősökről-szülőföldről. Nagyon fontos könyv, feltétlenül ott a helye a Székely Könyvtár sorozatban.

Csíkszereda, 2021, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 93.)