tiszta égbolt
Szabad és kötelező
Minden csoda három napig tart. Akárcsak a bukaresti Colectiv-tragédiával felszínre került hatósági nemtörődömséggel szembeni társadalmi elégedetlenség, a felelősségvállalás és számonkérhetőség, a politikai osztály hangosan követelt megújulásának, gyorsított megtisztulásának illúziója. Régi-új igények. Követelések, amelyek az október 30-i tűzeset kapcsán is napirendre kerültek. Igények, amelyek pár héttel korábban még tiltakozó tömegeket vittek az utcára. Tüntetések, amelyekről felszállt a rózsaszín köd. Követelések, amelyeknek az érdemi megvalósulásába vetett bizakodás néhány hét után gyengülne, vékonyodna, fogyatkozna. Változás, amiben a pozitív elmozdulásba vetett hit és remény helyét szép csendesen újból a csalódás, a kiábrándultság veszi át. Mámor utáni kijózanodás.
Pedig Victor Ponta lemondása, majd a minisztériumok irányításának Dacian Cioloş technokrata, szakértői csapatára történt átruházása sokunkban reményt keltett: azt a képzetet erősítette, hogy nincs minden veszve, valami új mégiscsak elkezdődhet, s végre-valahára valami tényleg jó irányba fog változni. Erősítette a hitet, hogy nem voltak értelmetlenek a tüntetések, nem volt fölösleges a tűzben életüket vesztő emberekkel, a súlyosan sérült, tartós egészségkárosodást szenvedő fiatalok tucatjaival vállalt együttérzés, szolidaritás. Megálljt lehet mondani a hatalmi rendszer szerre megmutatkozó hiányosságainak, korrumpálhatóságának, közönyének, abnormalitásának. Velem együtt sokan hihették el, hogy az állami intézmények, kormányhivatalok hozzá nem értést elkendőző viselkedésének bajain, problémáin igenis változtatni, javítani kell és lehet.
Aztán telt az idő, csendben váltották egymást a munkanapok, a hetek. Beköszöntött a tél, nyakunkba szakadtak a nemzeti és nemzettelen ünnepek. A remélt és nem remélt vágyak közül csak ímmel-ámmal, itt-ott vált valóra valami. Naivitás, kijózanodás. Építés után illúziórombolás. Talán túlzás volt elvárni, hogy az új kormánnyal, a bársonyfotelekben új miniszterekkel jobb, hatékonyabb, működőképesebb lehet az államgépezet. Igaz, lényegtelen, mit hiszek. Csak a mese és a történethez szükséges bábok cserélődnek: a mozgatók, a függöny mögötti bábosok nem változnak, nem frissülnek.
Igazságtalan leszek, és az új kormány első száz napjának letelte előtt szubjektív ítéletet hirdetek: ez nem az, mint amire én – a gyökeres változást sürgető és váró emberek egyike – számítottam. Nem arról volt szó, hogy a „szakértői” kormány hetekkel beiktatása után is csak a helyét keresi. A kormányfő nap mint nap táncmesterek által irigyelt mozdulatsorokat mutat: a fej – a mindenkivel jó viszonyra törekedve – szüntelenül jobbra-balra forog, a láb pedig – a bizonytalankodás és az iránytalanság jegyében – egyet előre, kettőt hátra. A minimálbér emelésének ígérete, majd a visszatáncolás, a kormányapparátuson belüli személycserék – kinevezés és visszavonás, a 2016-os büdzsében a templomépítési finanszírozás stop, majd a hirtelen jött szemléletváltozás – találomra felsorolt példák az elmúlt napok sorozatos tétovázásaira.
Lehet, nem is Cioloşban, a nehezen összeállt kormányában s a sebtében összedobott, általánosságokat tartalmazó tizenpár oldalas kormányprogramban van a hiba: szűk az ösvény, s a technokrata kormány útvonalát gondosan kihelyezett kordonok jelölik. Van itt a szabadság, csak a kijelölt útról letérni nem megengedett. Ahová szabad menni, oda meg kötelező lehet.
Domján Levente
.jpg)