Az elmúlt napokban néhány farsangi mulatságon voltam. Csütörtök este egy kis baráti társasággal „farsangoltunk”. De nemcsak farsangkor, más ünnepek előtt is gyakran összeülünk, szinte olyan, mintha családtagok lennénk, csupán egy el nem vágott „köldökzsinór”, vagyis az egyetemi évek közös, citromos sörös élményei és az azutáni grillezős estek tartanak össze. Van már közöttünk kétgyermekes édesanya is, akinek olykor-olykor csak ezek a találkozások jelentik az önfeledt kikapcsolódást, illetve vagyunk mi, a „munkások”, akiket nem az apai és anyai teendők terhelnek. A hajnali három óráig tartó „bulin” többek között elbeszéltük az aznap kitört orosz–ukrán háború szomorúságait, és latolgattuk a következményeit is. Csendben az a kérdés is elhangzott, hogy vajon találkozunk-e még. Végül az összejövetel ennél sokkal jobb hangulatban végződött. Pénteken a csütörtökinél is nagyobb és hangulatosabb farsangi mulatságon voltam. A körülbelül 30 fős társaságban talán egy-két személy kivételével mindenki jelmezt öltött magára, volt eszem-iszom, élő zene, majd később a számítógép muzsikált, és perdültünk-fordultunk is néhányat hajnali öt óráig. Erről a farsangi mulatságról utam a Szépvíz községben megszervezett 30. megyei farsangbúcsúztatóra vezetett. Mókázásból, mulatozásból ott sem volt hiány. A látottak alapján mondhatni, a hülyeségnek nincs határa, de ilyenkor rendjén is van. Kedden a Kászonokban voltam farsangbúcsúztatón. A fergeteges jó hangulatot ott is csak az időnként felerősödő szél és hószállingózás zavarta. Mindezen mulatozások közepette arra gondoltam, vajon mennyire helyes dolog részünkről a vigadozások sorozata, miközben a szomszédban dúl a háború és ártatlan emberek kénytelenek elmenekülni saját hazájukból. A lelkiismeret-furdalásomat az is fokozta, hogy a farsangbúcsúztatókról készített tudósítások alatt a közösségi oldalon meg is jegyezték, hogy amíg másnál háború van, addig a székely ember mulat. Aztán arról is olvastam néhány gondolatot, hogy ilyenkor mit mondjunk el a háborúról a gyerekeknek, vagy egyáltalán hogyan kommunikáljunk ezekben a napokban. Különben jó volt megtapasztalni, és a háborgó lelkiismeretre is nyugtató hatással volt, hogy mulatozásaink közben egy emberként fogott össze közösségünk, és teherautók tucatjai indultak segélyszállítmányokkal a háború sújtotta ország békésebb területeire, illetve szívmelengető az is, ahogyan megyénk panziói és magánlakások tulajdonosai biztosítottak és biztosítanak szállást a háború elől menekülőknek. Mi egyelőre ennyivel tudtunk és tudunk segíteni. Aztán eszembe jutottak dr. Pécsi Rita csíkszeredai előadásán elhangzott gondolatai is: „Nagyszüleink, dédszüleink bizonyára meséltek arról, hogy háborús helyzetben, akiknek mély és érzelmileg átitatott kapcsolataik voltak, azok könnyebben túlélték a nehézségeket, jobban elviselték a nagy fájdalmakat, és azoknak volt erejük akár gyalog hazajönni ezer kilométerekről is, és minden nehézség ellenére meg tudtak újulni. Hangsúlyozom, hogy ezek a rejtett tartalékok minden emberben megvannak, ezt nevezik másképp érzelmi intelligenciának.” Az ismert és elismert neveléskutató nem győzte hangsúlyozni, hogy érzelmi intelligenciánkat a művészet, a sport, a beszélgetések, kávézások, viccelődések, kertészkedések, kirándulások, közös családi élmények, ölelések és kézfogások segítségével fejleszthetjük. Ha csak az elmúlt éveket tekintjük, láthatjuk, hogy egyre nagyobb szükségünk van az érzelmi intelligenciánkra, ezért fejlesszük tudatosabban és fordítsunk minőségi időt egymásra, mulassunk (böjtben is meg lehet találni a visszafogottabb formáját), társasjátékozzunk, fogócskázzunk a gyermekeinkkel és keresztgyermekeinkkel, koccintsunk a kománkkal, kulcsoljuk imára kezeinket és a világ gondjaiból bízzunk valamit a Gondviselőre is! Aztán úgyis eljön, aminek jönnie kell!

Biró István