borús égbolt
Szabad, amit nem szabad?
Volt egy rövid időszak, amikor iskolásokként vagy minden reggel, vagy minden románóra elején – már nem emlékszem pontosan – el kellett énekelnünk a román himnuszt. Elsőre talán azt gondolná az ember, hogy ez még a Trei culori idejében történhetett, pedig nem, már javában az „ébresztős himnusz” idejében, a 2000-esek elején. Az internetnek még ott volt a tojáshéj a fenekén, ezért hiába guglizom, de a pontos időszak azonosításáért azért sem érdemes archívumokban elmerülni, mert két-három évente még most is fel-fellángol ez a hazafias túlkapás. Akkor is túlzásnak érezném, ha a diákjainknak a magyar vagy a székely himnuszt kellene énekelniük kötelező módon, nem pedig meggyőződésből… De a románt „dalolásztatni” magyarokkal egyenesen megalázó volt számunkra. Másra nem szolgált, csak arra, hogy még jobban eltávolítson bennünket a román nyelv tanulásától, sőt úgy általánosan: mindentől, amihez köze van a románságnak. (De legalább izgalmas iksz-zérózások történtek himnuszéneklés alatt.)
A nemzeti himnuszokkal való üzérkedésnek azonban nemcsak a többségiekének az énekeltetése eszköz a nacionalisták kezében, hanem a sajátnak a tiltása is. Ez van most Szlovákiában: felvidéki testvéreink – jogi szakértők szerint szinte akárhogyan értelmezhető törvény értelmében – nem énekelhetik a magyar himnuszt, hacsak nincs az illető rendezvényen hivatalos magyarországi küldöttség. Így aztán most felmelegíthetnek mindenféle anyaországi településsel való testvérkapcsolatot: ahányszor énekelni akarják nemzeti himnuszunkat, annyiszor küldöttséget kell hívniuk…
A Dunaszerdahelyi DAC focicsapatára szabott törvényt ráadásul a Híd-Most nevű „se veled, se nélküled”-párt magyar politikusainak többsége is megszavazta, utólag pedig félreértésre hivatkoznak. Ekkora félreértést! Tényleg higgyük el? Ha nem hisszük el, akkor úgy gondoljuk, hogy ezek a politikusok saját magunk szembeköpéséről tettek tanúbizonyságot. Ha elhisszük, akkor meg be kell látnunk, hogy a pozsonyi parlamentben dilettáns magyar képviselet foglal helyet. Melyik a jobb?
Erre talán fölösleges válaszolni. De nyilván nem feledkezhetünk meg arról, hogy a sovinizmus nemzetektől függetlenül mindenhol egyformán aljas módon működik, és a félrevezetés, a megfélemlítés évről évre megtermi mérgező gyümölcseit. Hogy Géza bácsit megvezetik Erdélyben és a Felvidéken is, az mindennapos. De ilyen kérdésben megvezethető egy teljes politikai párt?
Oktatási szakpolitikust kérdeztem meg – aki tanfelügyelőségnél tovább érdeklődött, hogy biztos legyen a válasz –: hatályos-e jelenleg bármilyen jogszabály Romániában, amely előírja a diákok számára a román himnusz kötelező éneklését, meghallgatását. Nem, nincs ilyen törvény, sem egyéb kötelező előírás. Csakis ünnepekkor (például tanévnyitó, évzáró). Rákérdeztem néhány fiatal pedagógus ismerősömre, barátomra, hogy náluk az iskolában éppen mi a módi. És kaptam némelyüktől olyan választ, hogy évek óta kötelező, de senki nem tartja be. Legfeljebb egy-egy romántanár.
Annyira jellemző ez a jelenség – főleg szórványvidéken –, hogy tévhitbe ringatják a magyar kollégákat! És ha pedagógusokkal megteszik, akkor nyilván másokkal is. Ami viszont ennél súlyosabb: szakmától függetlenül nagyon sok magyar nemcsak enged a befolyásnak, hanem túlbuzgóan túl is teljesít! Románabb a románoknál is, és a többségiek irányába mutatott megfelelési vágya nemcsak őt, hanem minimum a teljes családját is tévútra vezeti!
De el sem kell mennünk a szórványig, elég szétnéznünk a saját házunk táján, Hargita megyében: egyre több az, ami „De vânzare”, és egyre ritkább, ami „Eladó”. Az eladó ritkaságok között pedig – úgy tűnik – megjelenik az önbecsülésünk, az önazonosságunk, a ragaszkodásunk is.
Szlovákiának olyan elnöke lesz – ráadásul női vezetője –, aki a magyar szavazóit anyanyelvünkön köszöntötte. Nekünk pedig – dacára annak, hogy ilyen-olyan Tanasă-fajzatok állandóan támadnak, és az EP-választások hevében politikusaink a kelleténél nagyobb ördögöt festenek a falra – alapvetően mégiscsak megvannak a nyelvi jogaink. És lássuk be: nem élünk rosszul. Sem a felvidéki magyarok, sem mi. De ez a kényelem nem tehet annyira érdektelenné, hogy tudatlanul magunk ellen szavazzunk, vagy anyagias megfontolásból idegeneknek adjuk földjeinket, házainkat, és fakulni hagyjuk szimbólumainkat!
Kovács Hont Imre
.jpg)
