A sportújságírás valahogy kimaradt az életemből, pedig több évtizeden át aktívan kosaraztam amatőr szinten, s a sporthíreknek is lelkes olvasója voltam. Viszont egy márkás írásom kötődött a focihoz, amikor Buzánszky Jenővel készíthettem el a halála előtti utolsó, hosszabb interjút. Egyszer viszont sikerült újságíróként akkreditálni magam az amerikai sport szentélyébe, a Madison Square Gardenbe. 1999-re tekintünk vissza, amikor egy médiaösztöndíjon tartózkodtam az Egyesült Államokban. Kosárlabdázóként régi vágyam volt, hogy eljussak egy igazi NBA-meccsre, s akkor felcsillant a remény. Megvalósítása érdekében mozgósítottam az ottani újságíró-kollégáimat. Sikerült, e kapcsolatoknak köszönhettem, hogy részt vehettem a New York Knickerbockers és a Washington Wizards kosárlabda-mérkőzésén. Izgatottan érkeztem február 10-én a húszezer főt befogadó fedett stadionba, s a meccs kezdete előtt már egy órával beléptem a kapun. A frissen felújított arénát a legkorszerűbb világítástechnikával szerelték fel, s hatalmas monitorok szolgáltak a közönség tájékoztatására, illetve a visszajátszásra. A sajtószobában regisztráltam, s vendéglátóim csodálkoztak, hogy tévés lévén kamera nélkül érkeztem, de hamar napirendre tértek a dolog felett. A kezdés előtt egy kellemes hagyomány részese lehettem, befizettem húsz dollárt, s a büféasztalnál kedvemre falatozhattam. A játék kezdetéig bejártam a terepet, egészen a pályáig leengedtek, ahol korlátlanul fényképezhettem. A fotós­kollégák kissé bizalmatlanul szemlélték automata gépemet, s csak akkor figyelmeztettek, amikor véletlenül vakuval sült el a fotóapparát. Elkezdődött a bemelegítés, s kissé megkésve – király módjára – belépett a porondra a világsztár, Patrick Ewing is. A 213 centiméteres center nagy tiszteletnek örvendett, mindenki őt fényképezte, az NBA statisztikáit olvasva, csapatában messze ő volt a legjobb. Feldobták a labdát, s én visszatértem a sajtópáholyba. Nem volt nagy az izgalom, a kollégák rágógumit rágva jegyzeteltek, s kimérten társalogtak. Néhányukkal – közepes sikerrel – próbáltam beszédbe elegyedni. Természetesen a meccset a New York-iak nyerték 101–88-ra, amit a közönség tombolva, a sajtószekció egykedvűen vett tudomásul. Hazatérve, szintén kosárlabdás fiam, Ambrus legtöbbet e találkozóról faggatott. Tisztességgel beszámoltam, s együtt néztük meg a fotókat is. Egy, a kispadon ülő játékosról is meséltem, aki felkötött karral nézte szomorúan az edzést, s közben szorgosan írogatta alá az autogramkérők cetlijeit. Hibát követtem el, a „beteg harcos” Latrell Sprewell, a Knicks fenegyereke volt, akit két évvel korábban 68 meccstől tiltottak el, mivel fojtogatta edzőjét. Művésznevén Spree autogramja igazi kincs lett volna fiam számára a kosárlabdakártya-piacon.

Csermák Zoltán