kevés felhő
borús égbolt
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Sovén kisebbség
Értetlenül álltunk egymással szemben. Mert nekünk mi sem volt természetesebb, hogy magyarnak valljuk magunkat, számukra pedig mi sem volt természetesebb, hogy ha Romániából jöttünk, akkor románok vagyunk. A futószalag azonban folyamatosan hozta a megtölteni való üres edényeket, a részlegvezető pedig folyton a közelben ólálkodott, így ott, helyben nem volt idő kifejteni, hogy kik is vagyunk mi. Hetek teltek el, mire az értelmesebb kollégáknak sikerült elmagyarázni, hogy Trianon, és Erdély, és Kárpátontúlirománia, és elnyomás, és kettősmérce. Nem vagyok meggyőződve, hogy érdekelte őket. De utólag belátom, hogy ott, Angliában, olyan gyárban, ahol negyvennél több ország gazdasági bevándorlói dolgoztunk, nem is lehet valós elvárás, hogy érdekelje őket. Hogy megértsék.
De ott voltak a Litvániában élő oroszok is, hárman-négyen. Kevesebben, mint gondoltuk volna: merthogy tagbaszakadt litván barátunk egyszer elmondta, hogy milyen jó nekünk, magyaroknak (mi is voltunk hárman-négyen), mert mi anyanyelvünkön beszélünk a gyárban, de ő nem teheti meg, mert az ő honfitársai oroszul beszélgetnek egymás között. A családnevek valóban furák voltak, de hát kik vagyunk mi, hogy beskatulyázzunk… Pont mi? Summa summarum: immár megbizonyosodtunk, hogy az oroszos nevű litván nénik tényleg oroszok, csakhogy litvánnak vallják magukat.
Apponyi Albert trianoni védőbeszéde jut eszembe, amelyben azt a kifejezést használja a korabeli Magyar Királyság kisebbségeire, hogy „alacsonyabb kulturális fokon álló fajok”. Ilyesmiről ma nem illő beszélni, de attól még érezzük, hogy miről beszélt a gróf. Van, aki tagadja az „alacsonyabb kulturális fok” létezését, van, aki egyszerűen nem mer szembenézni vele, de valami hasonlót tapasztalhattunk a saját bőrünkön, ott, Nagy-Britanniában. Nem nevezném az oroszokat a litvánokhoz képest „alacsonyabb kulturális fokon álló fajnak”, de egészen nyilvánvaló, hogy egy angliai gyárban jobb érzés litvánnak lenni, mint orosznak. Tehát ők litvánnak vallották magukat. Szembehazudják magukat? Szerintem igen. Legyen az ő gyengeségük…
De van még valami. Amikor első hosszabb idejű hazajövetelünk után visszamentünk, a román kollégáink „felvilágosították” a többieket, hogy igazából mi is románok vagyunk, csak magyarul beszélünk. Ez bosszantott bennünket.
Utólag mégis más a tanulság. Mert – álszerénység vagy felvágás nélkül állíthatom – megbecsült munkaerők voltunk a feleségemmel, és ilyen formában a román kollégáknak is büszkeségükre váltunk. A kulturáltabb románok inkább velünk „bandáztak”, mintsem a fetești-i szotyiköpködő nemzettársaikkal.
Vezető politikusaink közül többet röhejes vádakkal bepanaszoltak az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál. De ne feledjük: a feljelentők névtelen senkik, és bár nagy helyet foglalnak a médiában, mégis kevesen vannak! Az értelmes és/vagy a nem sovén románok nemcsak elfogadnak, hanem elismernek bennünket, sőt a szívük mélyén hálásak is nekünk, mert tudják, mekkora értéket képviseltünk és képviselünk. Őket kell magunk mellé állítanunk. Bukaresttől Úzvölgyéig.
Kovács Hont Imre
