Sajtónyelv, tisztesség, szépség?

Simó Márton
Becsült olvasási idő: 2 perc

Nem kell túlságosan messzire menni, csak fel az internetre. Nyilvánvaló, hogy minden szinten, minden társadalmi kategóriában, a magán- és a közszférában egyaránt érzékelhető, hogy a világháló milyen mértékben befolyásolja a mindennapjainkat. Időnként megnézem a statisztikákat, amelyek az olvasási szokásainkra és a médiahasználatra vonatkoznak. Az „olvasás”, ha egyáltalán annak lehet nevezni a „tájékozódás” mai formáját, több mint nyolcvan százalékban a neten és okostelefonok segítségével történik. Hogyha fennmaradnak képi illusztrációk a huszonegyedik század első évtizedeiből valami kőbe vésett reliefeken, akkor igencsak jellegzetes lesz a kicsi képernyőn matató kéz, vagy a hominida, aki, vagy inkább „amely” (?) úgy él, hogy maga előtt tartja ezt az ikonikus készülékecskét, amelyben állítólag „benne van minden”, és úgy lépeget azt utcán. Én magam nem „züllöttem” arra a szintre, hogy templomi énekek követésére, szigorúan bizalmas magánéleti üzenetek – oldás és kötés: „szeretlek, Rózsi!”, vagy „tűnj el az életemből!” – továbbítására, pénztári kifizetésekre használjam. De azért haladok az önfeladás lépcsőjén a majdnem tökéletes digitalizált elbutulás felé.
Gyakran írják sokan a közösségi hálón, hogy „osszátok meg!”. Főleg akkor, ha közelednek bizonyos események, amelyeknek ők a szervezői, vagy érintettek benne. Mindez szép és jó. Mondjuk, hogy ez a pozitív része a dolognak, amikor a technika nagyot segít. Nem kell annyit plakátolni. Nem kell meghívókkal vacakolni. Még hatása is van a dolognak, mert a sok-sok világhálós „szórólap” tömegéből csak ki tudjuk válogatni a számunkra fontos és érdekes eseményeket, hogy azokon mi is részt vehessünk. Ha mégsem jutunk hozzá bizonyos értesítésekhez, akkor mindjárt hallani a méltatlankodást, hogy miért nem figyeltünk (?), hiszen ott volt a neten (!)… Boldog-boldogtalan kommunikál. Mindenféle felkészültség és jóérzés nélkül. Nyomja és „nyomassa”.
A minap egyik ismerősöm üldögélt csak úgy lazán az egyik teraszon, s míg a pincérre várt, hogy vigye ki a kávéját, mit tett volna mást, piszkálta a telefonját. – Most vettem – újságolta –, meg kell szoknom rajta a kényelmi funkciókat. Mit akarsz? Ez már a harmadik okostelefonom, régóta felzárkóztam az új világhoz. Olyan, mintha elvégeztem volna három egyetemi évet… Jól érződött az irónia a szavain. Az illető csak „sima” internethasználó, nincsen „fenn” a közösségi hálókon, amire fölöttébb büszke.
A világháló és a kommunikációs eszközök használata széles körű és demokratikus. Nyilván. Minden állampolgári kategória bent van a kibertérben, és használja. Ha akarja. De rá is kényszerül előbb-utóbb, hogy „olyanná” váljék. A hír-, adat-, információközlés így felhígul, majd a „hígságból” visszahat a fősodrú médiára. Ma már komoly orgánumok, rádiók, televíziók hivatkoznak a közösségi felületeken megjelentekre. Utca- és konyhanyelven. Vagy úgy, mintha a vadonból jöttek volna. Közönséges, ócska, vulgáris tartalmak szivárognak be a sajtónyelvbe. Olyannyira, hogy ma már külön energiákat kell fordítanunk arra, hogy ezeket elkerüljük. Normális hír nehezen, de a mocsok, igénytelen tálalásban ott az orrunk előtt. Mintha ez így rendjén való lenne. A valóság pedig elmegy mellettünk. Vagy mi porozunk el mellette. Kinek van ideje, ízlése, érkezése arra, hogy hagyja a fenébe azt az aprócska képernyőt, és nézzen szét, lássa meg a kései ősz szépségeit, amikor színpompásan sziporkázik még egyszer a táj, utoljára, mielőtt magára öltené/magára vetkőzné a télelő monoton szürkeségét…?!

Hirdetés

Kövessen a Facebookon!