enyhe havazás
Rendes-e a feltámadás?
Kovács Ismeretlen Lajos valamikor a múlt századforduló táján, vagy inkább annak előtte születhetett. Úgyhogy Kovácsot a Nagy Háború, amelyet kezdetben nem is neveztek egyáltalán nagynak, hiszen gondolni sem mertek a felelős és felelőtlen vezetők arra, hogy mi lesz az egészből, egyből elkapta a hadi gépszíj, s mindjárt derékba is törte egész fiatalságát. Az agg császár és király, ahogy népiesen ma is nevezik, Ferenc Jóska, vagy inkább Ferencjóska maga sem így akarta. Eleinte arról volt szó, hogy „mire a falevelek lehullanak…” – ezt a németek Vilmos császárnak tulajdonítják – „… győztes katonáim otthon lesznek!”
Kovács Ismeretlen Lajos nem tehetett mást, mint eleget tett a behívóparancsnak, mint oly sok millió sorstársa szerte Európában. Akár sportként is felfoghatjuk azt az egészet. Jót tesz a férfiasságnak, hiszen akkortájt kapósabb volt a katonaviselt férfiú, s ha már hadat járt valaki, akkor jöhetett a többi, azok a kötelezettségek, amelyek a civil társadalom, a gazdasági meg az üzleti élet, a valódi mesterségek, a család és az utódnevelés szintjén várták. Kitérni nem nagyon lehetett, s csak úgy tovamigrálni sem, mert a nem szövetségesek internálták a dezertőrt, esetleg szigorított börtönbe zárták, vagy kémkedés vádjával állították bitó alá. De itthon is! Talán ideig-óráig a nagy művészeknek, akik már elméletileg és költőileg megírták, és más eszközökkel is ábrázolták a hősies és a harctéri életáldozat legkülönbözőbb formáit, meg a befolyásos senkiháziaknak, akiknek derogált hősként meghalniuk, sikerült ellógniuk a harcterekről. Mese nem volt a köz- s a főembernek itt, legalább ázni-fázni-sebesülni illett a hazáért az állóháborúban, ahol sportszerűtlenül lőtték egymást az édesanyák különböző mundérokba bújtatott gyermekei. Hogy aztán milyen lehetett a szuronyroham, azt nem tudom. Így utólag végiggondolni is borzasztó. Erre mondta volt nagyapám, hogy nem kívánja senkinek. Úgy tudom, hogy öt alkalommal kényszerült abba a helyzetbe, hogy kirontva a lövészárokból nekimenjen az ellennek. A kisebb csetepatékat nem is számította. Csak az öt nagyobb offenzívát emlegette, amikor rumot adtak a reggeli mellé, s megmondták, hogy hátulról is lőnek. Ott mese nem volt, vagy én, vagy a másik, ha orosz, ha talján, ha oláh – mert három frontszakaszon is megfordult az öreg –, belé kellett döfni a bajnétot a szembejövőbe…
Bizonyára kitermelődött egy idő múltán a nemzeti tesztoszteron, s általa elviselhetőbbé vált a helyzet, a halál s társai, sőt önmagát ajzotta a harci szellemmel duzzasztott hadsereg, és nem fájt annyira…
Kovács Ismeretlen Lajos azonban úgy esett el az Úz-völgyében – fejlövés által egy ködös hajnalon, talán egy kósza puskagolyó oltotta ki az életét –, hogy nem látta senki, sem közeli bajtárs, sem az őrvezető, sem a hadnagy úr. Egy hajnali őrjárat találta vérbe fagyva. Talán elővigyázatlan volt? Talán épp szivarra gyújtott ? Mert nem véletlenül hívták koporsószegnek a cigarettát. Vagy eltalálták volna csak úgy? Mindenesetre úgy halt meg, hogy nem tudta, mi a testi szerelem, és még olcsó tábori ringyó sem jutott számára. Anélkül halt meg, hogy élvezné valamelyik székelyföldi községben, vagy Kolozsvárott, vagy Pesten a világot látott és ügyeskezű szabómesternek járó megbecsülést.
Kovács Ismeretlen Lajost név és születési meg halálozási dátum megjelölése nélkül temették el valakik. Évekig ott állt utána a süppedő hanton a nyírfakereszt, s a kis fémlapka a hiányos adatokkal. Majd gondos kezek fenyőből szerkesztettek újat föléje.
Évek jöttek. Évek mentek. Hó hullt. Megsárgult nyírfaleveleket sodort a szél. A fenyők időnként megroppantak a viharban. A magasban darvak, vadludak, fecskék húztak el felette. Hol délnek. Hol északnak. Száz év szelelt el, s még több, bár változtak világok, s keltek-múltak rendszerek, az élet a medrében zajlott. Ha változott a rend színe, ha emlékké foszlott is a Monarchia, tudta, érezte a sír mélyéből, hogy ott a székely továbbra is, hol élnie rendeltetett, itt, a széleken s a székekben.
Ilyen feltámadást azonban nem akart. És nem is szeretne. Csak rendest. Csak igazit. Ha ismeretlen, akkor is ott a porladt teste a földben, amely hazai, s amely nem lehet idegenné. A feltámadás, ha van, csendben szólíthatja, csak magyarul, miként késői vérek ajkán szól ma is az ima.
Simó Márton
-min.jpg)
