– Azért választottam ezt a címet, mert vannak olyan lehetőségeink, képességeink, készségeink, amelyeket mindenki magában hordoz, és amelyeket elő lehet hívni. Az említetteket csak hívogatni kell, de nem kell különböző nagy tréningekre eljárni ahhoz, hogy ebben a nagyon-nagyon zavaros és összekuszálódott világban tudjunk hová fordulni segítségért és támaszért. Ezek a rejtett tartalékok ugyanis az átélt, megélt kapcsolatainkban vannak.

– Az a problémánk, hogy ebben a folyamatos stresszhelyzetben, amelyben élünk, a kapcsolódási készség, a nyitottság vagy a tolerancia és az együttműködés sajnos kopik, van, hogy időnként el is tűnik. Ennek egyáltalán nem használ az, hogy nagyon sok területen visszaszorultunk a virtuális világba, mert az inkább csak elhiteti velünk, hogy kapcsolatban vagyunk, de valójában nem vagyunk kapcsolatban. Tehát úgy igazán, amikre az ember tényleg vágyik, azok a kapcsolati források. Nagyon fontos lenne időt szánni azokra a kapcsolatainkra, amelyek még megvannak, amelyekből meríthetünk. Ebben a rendkívüli, járványos helyzetben nagyon erős felszólítás éri a családot, a baráti kapcsolatokat, a kisebb közösségeket, például egy faluközösséget vagy egy utcaközösséget, de ugyanilyen fontos, hogy a munkatársakkal is ápoljuk kapcsolatainkat. Itt nem kell nagy dolgokra gondolni, például kezdésként az is elegendő, ha minőségi időt fordítunk egymásra, beszélgetünk, együtt teszünk-veszünk, megiszunk közösen egy kávét vagy egy teát, de az is nagyon jó, ha együtt tudunk nevetni. Az együtt nevetés ráadásul immunerősítő is, komoly belső erőket mozgat meg, tehát egészségügyi faktor is az életünkben. És ugyanez a helyzet az elfogadással is, mármint ha úgy érezzük, hogy valahol elfogadnak, számítanak ránk, ez is erőt ad számunkra. Nagyszüleink, dédszüleink bizonyára meséltek arról, hogy háborús helyzetben, akiknek mély és érzelmileg átitatott kapcsolataik voltak, azok könnyebben túlélték a nehézségeket, jobban elviselték a nagy fájdalmakat, és azoknak volt erejük akár gyalog hazajönni ezer kilométerekről is, és minden nehézség ellenére meg tudtak újulni. Hangsúlyozom, hogy ezek a rejtett tartalékok minden emberben megvannak, ezt nevezik másképp érzelmi intelligenciának.

– Többek között azért, mert az elmúlt időszakban – nemcsak a járványidőszakra gondolok –, immár jó néhány évtizede ebben a verseny- és teljesítményközpontú világban elmaradt az érzelmi intelligencia-készségeinknek a fejlesztése. Tehát nem tartottuk olyan fontosnak, gondoltuk, hogy ráérünk, majd a végén, majd nyáron, majd a táborban, majd egy kicsit és így tovább, és ezzel kiszorult a hétköznapokból. Ezzel ellentétben változatlanul nagy hangsúlyt fektettünk az IQ-ra. Sajnos az oktatási rendszer is ilyen, és akkor, amikor kikerülnek az iskolából a gyerekeink – és most már a gyerekek szülei is –, hogyha csak az IQ-ra hagyatkoznak, akkor most nagy bajban vannak. Látjuk, hogy egész generációk vannak nagyon nagy bajban, de az a réteg, amelyik az érzelmi intelligenciáját valahogyan tudta fejleszteni – például erős volt a családja, vagy valamilyen bensőséges közösséghez tartozott –, annak most van, honnan lelkileg megerősödni. Sajnos kevés az az ember, aki ilyen háttérrel rendelkezik, de soha nem késő pótolni, soha nem késő elkezdeni az érzelmi intelligencia fejlesztését. Fontos tudatosítanunk, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztése éppolyan nélkülözhetetlen része az életünknek, mint az étkezés, a levegő. Tehát a nehéz időszakokban ebbe bele lehet kapaszkodni, de ahhoz, hogy töltekezni tudjunk, tényleg ápolni kell kapcsolatainkat, és meg fogjuk érezni, hogy ha elfogadva, szeretve vagyunk, akkor könnyebb kapcsolódni, és mindez egy hatalmas nagy erő lesz számunkra.

– Az érzelmi intelligencia kizárólag az élmények, tapasztalatok szerzésével és az érzelmi azonosulással fejlődik. Nagyon jó élményeket lehet szerezni a művészetben, annak bármely területén, a közös alkotásban, de jó hatással van akár egy jó főzés, a kertészkedés, a kirándulás, a varrás, a faragás, a beszélgetés, a színház, a költészet, zenehallgatás, az énekelgetés is. Lehet, hogy ezeket amolyan kis „puha” dolgoknak érezzük, pedig mindezektől fejlődik és egyre jobb lesz az érzelmi intelligenciánk.

– A legfontosabb, hogy minden érzelemnek és kapcsolatnak táplálék kell. Nagyon buta tanács volt az, hogy a fertőzés elkerüléséért tegyük le az idősek ajtajába az ételt vagy akár a más szükséges dolgokat. Az embernek nemcsak fizikai alapszükségletei vannak, hanem szellemiek és lelkiek is. Tehát az édesanyának, édesapának, a szomszéd néninek arra is nagy szüksége van, hogy a szemébe nézzenek, de szó szerint (!), vagy ha valaki nem is öleli meg, de legalább kezet fogjon vele, néhány szót válthassanak. Rendkívül fontos, hogy a tekintetünk találkozhasson, beszélhessen, hogy valaki az arcunk rezdüléseit figyelje, és erre mi is rezdülhessünk. Korábban ezt említettem, vagyis hogy jelenleg bármilyen furcsán hangzik, a kézfogások és ölelések hiányának következményeit szenvedjük el. Tehát nem gondoltuk, hogy nem elég az, hogy letesszük a levest. Nem elég az sem, hogy a gyerekeinket a gép elé ültetjük, és kiszolgáljuk őt a tanulnivalókkal, a tananyaggal, az ebéddel és a tiszta ruhával.

A gyerekeinknek is arra van szükségük, hogy ölbe üljenek, kicsit mókázzunk, hancúrozzunk és sétáljunk meg beszélgessünk velük. Ugyanígy a házaspároknak is sok-sok közös élményre van szükségük.

– Igen, az előadások első tíz percében tapasztalok némi tartózkodást, de azért ez nem csak a székelyeknél van így. Nagyon szeretek Székelyföldre jönni, mert lehet, hogy zártabban indulnak a kapcsolatok, de nagyon őszinték, és kifejezetten nagyszívűek a székely emberek. És hogyha őszinte emberekkel találkozom, és én is őszintén tudom azt odaadni, amim van, arra nagyon könnyen nyitnak, és könnyen megnyílnak, amikor azt érzékelik, hogy az életről van szó. Egyébként pedig azt is tapasztalom, hogy az itteni emberek nagyon nyitottak a humorra, ez nincs így mindenhol.

– Igen, természetesen fejleszthető, nevelhető a tapasztalat- és az élményszerzéssel együtt. Az érzelmek kifejezésének fejlesztésére a legjobb módszer a művészet. Az érzések kifejezésének nagyon sokféle árnyalata van. Az érzéseinket ki tudjuk fejezni a gesztusokkal, a humorral, a hangsúllyal és a hangszínnel is. Azt gondolom, hogy ha bátorítást kapunk erre, ha egy kicsit tudatosul bennünk, hogy jó lenne kifejezni az érzéseinket, akkor már jó úton vagyunk a nyitottság felé is. Az érzelmek kifejezését is tanítani kell. Fontos, hogy tudatosítsuk, hogy az érzelmek ki nem mondása nem visz közelebb a megoldáshoz. És természetesen ne felejtsünk el viccelődni sem. Nem mondom azt, hogy mindig szükséges az érzelmek, érzések kimondása, mert kicsit át is eshetünk a ló túloldalára. Tehát mind mondogathatjuk egymásnak, hogy így szeretlek, úgy szeretlek, de egy idő után ez üressé válhat, nem leszünk hitelesek. De azért egy-egy gesztus vagy egy összekacsintás bármikor jólesik, de bármi mással is kifejezhetjük az érzéseinket. És ezt tényleg tanulni kell, és tudatosítani kell, hogy ez jó és fontos. Gyakran hallani, hogy „nem akarlak szembe dicsérni…”. Miért nem? De tényleg, miért nem? Miért fáj kimondani azt, hogy „ügyes voltál, köszi, jó volt”? Most, különösen ebben a járványhelyzetben, nagyon szomjazzuk a kedves szavakat, az őszinte kapcsolatokat, azt, amikor az egyik ember ad egy kicsit a másiknak magából, abból az érzelemből, ami benne van. Ezért érdemes fejleszteni az érzelmi intelligenciát, hogy amolyan „hétköznapi”, mégis különleges, személyes ajándékká lehessünk egymás számára.

Biró István