szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Reform, protest
Néhány hónapja a jóízlés határait súrolónak éreztem az „Isten kegyelméből református” feliratú, a Tusványoson ipari mennyiségben osztogatott szalmakalapot. Ezzel együtt magam is átérzem a büszkeséget, amely ezt a kalapot piacra dobta, mégis repedésnek vélem az ökuménia falán. Kató Béla püspök éppen kalapról és repedésekről prédikált a minap Székelyudvarhelyen, a megye legjelentősebb reformációi emlékünnepén. Amikor ünneplünk, akkor is gondolnunk kell a repedésekre, azok javítására – mondta.
A püspök és az összejövetel valamennyi felszólalója a folyamatos megújulás fontosságát hangsúlyozta. Örömmel töltött el – és az említett büszkeség is ebből fakad –, hogy egyházunk nemcsak nevében református, testvéregyházainkkal együtt nemcsak nevünkben vagyunk protestánsok.
Ha belegondolok, hogy az engem felnevelő egyházközségben mekkora változások mentek végbe gyermekkorom óta, nyilvánvaló, hogy a folyamatos megújulás nemcsak „papolás”. Nem olyan „fizikai” megvalósításokra gondolok, hogy például több ízben is felújították a templomot – kívül és belül a környezetével együtt –, a kántori lakot, a Bodor Péter-orgonát, továbbá ravatalozó épült, és az after schoolnak, tehetséggondozó klubnak és egyházi programoknak is helyt adó épületet most fejezik be… Nem, ezek – bár kétségkívül a haladás leglátványosabb elemei – mégsem a legfontosabbak. Nem, mert ez mind „csupán” pénz kérdése.
Ami ennél fontosabb, az a lelkület, amely hozzányúl a sokszor merev liturgiához, a lelkület, amely észrevétlenül befolyásolja a gondolkodásmódot. Gyermekkoromban kezdte a gyülekezet rendszeresen énekelni a református himnuszként emlegetett 90. zsoltárt, bevezették a csendes imát, az istentisztelet utáni lelkészi kézfogást, az új énekeskönyvet, és még sorolhatnám. Ugyanezek a változások – hol hamarabb, hol később – valamennyi református egyházközségben megtörténtek. Apróságoknak tűnnek, de valójában ezek azok a változások, amelyek igazolják, hogy nem vagyunk merevek, belátjuk, hogy az egyház folyamatosan – nem századról századra, hanem évről évre – változik az időkkel.
Ugyanakkor jócskán vannak repedéseink is. Az istentisztelet rendjét illetően személy szerint kettő különösen zavar: még mindig a távolságtartó, a fiatalság által „Batman-köpenynek” becézett palástban prédikálnak papjaink, és a mai fülnek nevetségesen archaikus bűnvalló imát mormolunk. Kálvin után így fohászkodunk: „…bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk a te benne kijelentett kegyelmednek…” Hogy mi van? Kinek a mijének? Biztos vagyok benne, hogy hamarosan e téren is jön a változás, hiszen némileg a latin fohászkodás ellenében történt a reformáció, és egy-egy hasonlóan archaikus szöveg lassan csak annyira érthető, mint a latin.
Ennél nagyobb repedés azonban az olykor-olykor csak tettetett ökuménia. Ma már, hála istennek, teljesen más a kapcsolat például a katolikusokkal vagy az unitáriusokkal, de egy-egy lelkészt, „elvetemült” hívet hallva az a benyomásom, hogy nálunk csak a kisebbségi sors kovácsolja össze a történelmi egyházakat. Érjünk már meg annyira, hogy ne zavarjon a másikban, hogy vet keresztet vagy sem!
Úgy gondolom, nem véletlen, hogy a jóléti államok zöme protestáns hátterű. És úgy gondolom, hogy katolikusok, unitáriusok, evangélikusok között enyhén szólva gyerekes és pofátlan „Isten kegyelméből református” kalapokkal lófrálni. Le a repedésekkel, és le a kalappal, minden értelemben!
Kovács Hont Imre
