Megrökönyödve olvasom, hogy egyik anyaországi óvodában átírt meséket olvasnának a gyerekeknek, nehogy érzékeny lelkük sérüljön a népmesék árasztotta tömény agresszió miatt. Hirtelen – még ha rossz is a párhuzam – a mítosztalanító Biblia-fordítási próbálkozások jutottak eszembe, amikor túlbuzgó racionalista, ún. szakértők minden csodát kidobáltak volna a Bibliából, hátha úgy „eladhatóbb” az evangélium. Elvégre felvilágosultak a hívek, nem vevők már minden hiszékenységre, mint a sötét középkorban... Azóta a pszichológia is megizmosodott, a gyermekvédelem is politikai méreteket öltött, s már a nevelésben is nagyon kell vigyáznia a szülőnek, mikor emeli fel a hangját, egyáltalán használja-e a büntetést. De maradjunk a mesecenzúránál. Épp lélekgyógyászok, mesére szakosodott gyerekpszichológusok tarolnak újabb felismeréseikkel, milyen fontos a mese üzenete a gyermek lelkének. Bele tudja helyezni magát a hősök lelkivilágába, szerepébe, élethelyzetébe, megmozgatja képzelőerejét, kipróbálhatja képességeit, életleckéket kaphat az évszázados kultúrkincsekből. A Michael Ende-fémjelezte kutatások és eredmények immár magyar nyelvterületen is vígan elérhetők, alkalmazhatók, minden pedagógus kézikönyvtárában ott a helyük. Erre jön egy ügyeletes óvó néni, aki félti a gyerekeket a klasszikus meséktől. A Piroska és a farkasból például kioperálná a bekapta vagy megette kifejezéseket, hiszen amúgy is annyi rossz van a világban, nem nekik való a mesék árasztotta erőszak. Továbbgöngyölítve gondolatmenetét: akkor Petőfi János vitéze is tömeggyilkos, a hétfejű sárkánnyal való harc kész vérfürdő, a Grimm-meséket is tiltólistára kellene tenni. És vajon milyen várvédők lettek volna az egriek, ha ilyen lájtos, rózsaszín meséken nőnek fel? Egyébként ha a mai gyerekek megnézik a protévés vagy tévékettős híreket, rémisztő mesének azok jobban megtennék, mint a Piroska és a farkas. A horror rajzfilmekről, amiktől rémálmaik vannak és éjjel felsírnak, még nem is beszéltem... De hát vannak olyan betegségek, amelyeket nehéz gyógyítani a mai, „elszabadult szabadság” korában. Azt meg halkan mondom, hogyha a meséből nem derül ki, hogy a farkas, még ha fél is az embertől, de azért vadállat, s akár harap is – majd kiderül az állatkertben, ahol aztán az állatok jogait fogjuk jobban félteni, mint gyermekeink egészségét. Ahogyan nálunk mostanában a medvék esetében. Szegény tancinak nem tűnt fel, hogy évszázadokig ezeken a meséken nevelkedtek fel nemzedékek, mégsem váltak elvetemült tömeggyilkosokká. Ha volt is néhány, az nem a mesék miatt történhetett, hanem amiatt, hogy annak idején az illető szülei sem olvastak neki mesét gyerekágya mellett... Vagy talán terrorista hajlamú migránsgyerekekre gondolt, hogy blokkolja bennük az agressziót?... Hm. Nem tudom. Hiszen a keleti kultúrkincs mesekészlete is egészen lenyűgöző. Azért mégsem kellene üvegburában nevelni, mindenáron széltől-naptól védeni gyermekeinket. Sokkal inkább érdemes lenne hittel, reménnyel, odaadással, tetteik, bukásaik, a bennük lappangó rossz következményével szembesíteni. Megmutatni az őket körülvevő „való világot”, megismertetni velük a szépet, a jót, de a rájuk leselkedő veszélyeket is. A gyerekek ugyanis a mesék által teszik meg az első önismereti lépéseket, alakul ki bennük a készség az erényekre, lépnek kapcsolatba a negatív és pozitív érzelmekkel. A mesékre épülnek rá később a könyv- és filmélmények, és születnek aztán valódi élettapasztalatok. Olvassunk, daloljunk, meséljünk hát gyermekeinknek nyílt szívvel, bátran, odaadással. Úgy, ahogy azokat annak idején leírták, okulásunkra. Nem cenzúrázva, hanem őszintén, hitelesen. Nem démonizálva, de nem is idealizálva az életet. Ez biztos többet ér, mint a pokémongyűjtés.  Nt. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos