A kissé európai palotákat idéző Jal Vilas-i palota után újra buszra szállva még láttunk egy keveset Gvalijárból. Többek között itt sikerült megörökítenem a sok helyütt észlelt bambusz állványzatot, amellyel a készülő vagy – nagy ritkán – a felújítandó épületeket veszik körül és amelyen mászkálni meg dolgozni (!) bizony nem akármilyen ügyességet követel meg. Szürkületben érkeztünk meg Orcshába, abba a városkába, melyről először a kirándulásunk ajánlatában, majd az útikönyvekben olvastam, s amelyekről tudjuk, hogy mindig legekben fogalmaznak, s a jelentéktelenből is izgalmasat festenek – hisz eladó az ország, annak minden sarka s benne minden helyecske, ha turizmusról van szó. Zajos, kivilágított, hepehupás és a megszokottnál is élénkebb élettel fogadott minket az egykori királyi székhely. Végigbuszoztunk az egyetlen főutcáján, míg elértünk a szállodánkba, amely a központban volt. Mint különben szinte minden, hisz eleve egy aprócska településről beszélünk. Szobatársam hajlamos lett volna egy esti sétára, melyre ellenben én nem voltam kapható. Kezdett nagyon terhessé válni a tömeg, amely nem ismerte az intim zóna fogalmát és persze a létét sem: természetesen dörgölőztek egymáshoz és nyilván hozzánk is csak úgy jártunkban-keltünkben. Mint ahogy egyre kényelmetlenebb volt az árusok kétségbeesett, utunkat elálló, lerázhatatlan tömege is, amely néha szabályosan körbevett, hogy alig lehetett közülük kikászálódni. És persze be kell vallanom azt is, hogy nem különösen vonzott a szinte mindenhol azonos küllemű – egyformán elhanyagolt, omladozó, piszkos – városkép. Jobban esett elfoglalni az elegáns szobát, lemosni az út porát és kiülni a teraszra egy pohár konyakkal, szót váltani a szomszédokkal és csodálni a gondozott kertet, meg a szép épületet s várni a vacsorát. A csoda másnap kezdődött Orcshá, a Bétvá folyó ágai közé zárt szigetre 1531-ben a Bundélá királyok által építtetett főváros, ma is őriz valamit egykori fényéből. Vagy inkább mi voltunk szerencsések, mert nagy ünnepkor érkeztünk: Ráma és Szita esküvőjének évfordulóján jártuk be az alig több mint nyolcezer lakosú városkát. Azt, hogy hány éve is történt ez a jeles esemény, semmilyen guru nem tudja kiszámítani, mint ahogyan az sem derült ki pontosan, miért épp ezt ünneplik ekkora hévvel. Valószínűnek tűnik, hogy máshol más hasonlóan jeles mitológiai történés vezet ilyen többnapos ünnepléshez. Tény, hogy van az esemény tiszteletére épített és felszentelt templomuk, ami elégséges magyarázat a népünnepélyre. A pezsgés, a vásári tülekedés valóban visszavitt a középkorba. Az utca mindkét oldala szinte díszbe öltözött a megszokott kordék, bódék, földre rakott áruk hatványozott tömege következtében, a borbélyok ajtójukban várták a vendéget, az asszonyok lelkesen teregették a frissen mosott ruhákat, illetve a több méter anyagot, amelyet magukra tekernek. Az utcán az éjjeli mulatság megszámlálhatatlan műanyag pohara hevert, melyet csodálatos módon néhol nagy kupacokba gyűjtöttek a gyerekek valamilyen ágból készült seprűvel. Az emberek végtelen nyugalommal üldögéltek, némelyek eszegettek, mások jókedvvel sétáltak. Sokan közülük messze földről érkeztek és ki akarták élvezni az ünnep, a mindennaposnál is intenzívebb együttlét minden pillanatát. A guruk sem hiányoztak: hol magányosan elmélkedő hívta fel figyelmünket szoborszerű pózával, hol együtt sétáló és még a világ dolgai, no meg irántunk is érdeklődő jelen vagy jövendő mesterek mosolyogtak ránk kíváncsi pillantások kíséretében. A felejthetetlen és utánozhatatlan kép ellenben a folyó partján fogadott, ahol a reggeli rituális fürdő, meg a vele párhuzamos ruhamosás folyt részben a gátakon, részben a sziklákon, miközben a messzeségben felsejlettek a folyó közelében épített és elég jó állapotban fennmaradt csipkés-kupolás királyi kenotáfiumok, szám szerint tizennégy. A mintegy az idővel dacoló kőbe álmodott síremlékek keretébe foglalva megjelenő szinte leírhatatlanul sok színben pompázó asszonyok, illetve anyagok, a napfényben csillámló, fodrozódva hömpölygő folyó, a mozdulatok nyugalma, az elmélázva megpihenő alakok megelevenedett mítoszként tárultak elénk, melyre pillanatokig az időtlenség káprázatával, a megélt csoda varázsával bámultam. Azt hiszem, az ilyen pillanatok – amilyeneket én mindig a vízi rítusok szemlélésekor éltem át, de mások valószínűleg más körülmények között és gyakrabban is, mondjuk templomok, egyéb rituálék, jógagyakorlatok vagy ashramban eltöltött időben is megtapasztalnak – magyarázzák, hogy miért szokták Indiát némelyek spirituális országnak tartani. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="13444,13442,13443"]