erős felhőzet
tiszta égbolt
szórványos felhőzet
kevés felhő
Prímástalálkozó
Lekicsinylően szólnak róla, legyintenek sokan a paraszti kultúrára, s mindarra, ami annak része: a népzenére, néptáncra, viseletre, tárgyi kultúrára, népi kézművességre, mesékre, szokásokra. Ugyanakkor kisebbségi helyzetben kényesek vagyunk másságunk megmutatására és elismerésére, elismertetésére, ebben pedig nagy szerepet szánunk a sajátos kultúrának, annak jegyei felmutatásának. Ilyen meghatározó jegy a székely – vagy esetenként csángó, mezőségi, netán kalotaszegi – népviselet magunkra öltése ünnepnapokon, a Bocskai öltöny viselése, a magyaros ruhák hordása, a népi motívumok alkalmazása a ruhadarabokon, a székely kapu állítása. S ilyen megkülönböztető jegy a népzene és a néptánc is.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy mindezeket tüntetőleg viseljük – éppen a másságunkat hangsúlyozva a más nyelvű, kultúrájú környezetünk előtt. Valljuk be: szeretünk magyarkodni, sőt – főként a magyarországi magyarokkal szembeni másságunkat hangsúlyozandó – szeretünk székelykedni. Ehhez a viseleten túl más kellékeket is felhasználunk, mint a zászlót és a himnuszt.
Ezzel nincs is semmi baj, mindenki maradjon meg annak, amiben született, amibe nevelték, s aminek vallja magát, és legyen büszke rá.
A baj akkor kezdődik, amikor a nagymagyarkodó, székely kapus, székely lájbis, Bocskai-ünneplőruhás szülő román iskolába íratja a gyermekét, hogy az jobban boldoguljon. Na meg akkor, amikor a magyar nyelvet, kultúrát nem tiszteljük meg azzal, hogy helyesen beszülünk vagy – ami még nehezebb – helyesen írunk.
Vagy akkor, amikor népviseletbe bújva Kis Grófo nézésére meg a járására tombolunk egy-egy társas mulatságon.
Jövő héten a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes lehetőséget biztosít arra, hogy visszatérjünk az autentikus népzenéhez. Ahhoz a muzsikához, ami valóban a miénk, amelynek megvannak a maga szerves kapcsolatai a környező kultúrákkal, s amelyre mulattak, énekeltek, táncoltak, netán búsultak, keseregtek, gyászoltak eleink. S lehetőséget kapunk arra is, hogy megismerjük más tájegységek muzsikáját, annak ritmusát, lüktetését, változatos dallam- és szövegvilágát. Ez a lehetőség a tizenkilencedik alkalommal megszervezett prímástalálkozó, a fennállásának 25. évét ünneplő együttes egyik – tudományos értékét tekintve – legfontosabb évi rendszerességgel megszervezett rendezvénye.
A szervezők szándéka szerint idén egyhetesre nőtt a találkozó. Az első napon, hétfőn este könyvbemutatóval indítanak, a találkozó meghatározó egyénisége, Pávai István A Sóvidék népzenéje című művét ismertetik. Este persze nem marad el a találkozóra hangoló táncház.
„Kedd és szerda egyértelműen szakmai napok. A zeneakadémia mesterkurzusainak keretében a budapesti diákok és itteni érdeklődők a tanárok irányításával első kézből tanulhatnak az adatközlőktől” – írják a szervezők. Szerdán Juhász Réka és Juhász Zoltán Csendesen folyó víz – székelyföldi népzene énekhangra és furulyára című koncertjét kínálják, csütörtökön „dr. Pávai István kalauzolja a nézőket Erdély népzenei tájain, ismereteket és történeteket oszt meg vidékekről, zenéről, zenészekről és zenészdinasztiákról, beszélget a fellépőkkel a hagyományőrző zenészek gálaestjén”. Pénteken – immár hagyományosan – a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének diákjainak műsora zárja a rendezvénysort.
Közben persze mindvégig felvételeket készítenek a meghívott zenészek, az együttes jó gazda módjára begyűjti és tárolja az évi termést.
A Prímástalálkozó arra is hivatott, többek között, hogy bebizonyítsa: nincs igazuk azoknak, akik lekicsinylően szólnak róla, legyintenek sokan a paraszti kultúrára, s mindarra, ami annak része.
Sarány István
.jpg)
