Eléggé hányatott a könyvek sorsa. Főleg mostanában. Eljátszadozunk ugyan időnként bizonyos könyvvásárokkal, könyvfesztiválokkal, de oda jutottunk, hogy ma már nem olyan társak, mint voltak ezelőtt. Egyik udvarhelyszéki község központi könyvtárában jártam a jó múltkor, még a járvány előtt, és igencsak meglepődtem, hogy az a hodály, amelyben tárolták a könyveket, olyan volt, mintha valami kataklizma előtt, vagy mintha utána járna. Az újabb beszerzésű állomány darabjai dobozokban tornyosultak. Gondoltam, kinyitom az egyiket. Nem voltak lezárva a kartonfedelek fóliával vagy másképp, úgyhogy viszonylag könnyen megtehettem. Nyomban kiderült, hogy többnyire a múlt század nyolcvanas évei magyarországi könyvkiadásának reprezentatív darabjait rejti. Aztán kinyitottam egy másikat is. Abban is hasonló küllemű kiadványokat láttam, ilyeneket: Nádas Péter Temetés és Emlékiratok, Esterházy Péter Kis magyar pornográfia és A szív segédigéi, Temesi Ferenc Por I–II. című szótárregénye, Moldova György Szent Imre-induló, A napló, Ésszel az ember, Kertész Ákos Családi ház manzárddal – ugye Kertész akkor még mérgében nem írta volt ki magát a kortárs magyar irodalomból –, de versköteteket is rejtett a doboz, amikor a második réteget piszkáltam tovább. A korábbi, a volt kortársak, klasszikussá szelídültek könyveit láttam, Juhász Ferenc, Pilinszky János, Ratkó József üzeneteit. Egyik-másik szerzőtől több példányt is rejtett a doboz… Nagyjából olyan könyvek, amelyek birtoklása anno rangot jelentett, a művek ismerete tájékozottságot és igényességet feltételezett. Ha ezek közül – abban a bezártságban – meg tudtam szerezni valamelyiket, bár olvasásra, akkor boldog voltam… A másik fal mellett, ugyanazon teremben – sorsuk bevégzésére várva – hazai kiadású könyvkötegek sorakoztak. Ezek a hatvanas-hetvenes éveket idézték. Tudatos és visszaeső olvasó létemre ezeket is azonnal felismertem… Időközben megérkezett a helyi kultúrfelelős, az a mindenes, aki az illető községben vigyáz a kulturális célból épített objektumok kulcsaira, hiszen halotti torok, más családi vagy helyi céges rendezvények alkalmával össze kell gyűlniük valahol a népeknek. Megkérdeztem, hogy milyenek az olvasási szokások... Mindjárt megnyugtatott, hogy a helyieket nem érdekli a könyv, az irodalom, a kultúra írott fele, mert máma – így folytatta – minden ott van a neten. Hogy honnan valók ezek a magyarországi könyvek? – Valamelyik testvérfalu küldöttei hozták pár éve, mert onnan kiselejtezték… A hazai kiadású, még régebbi könyveket pedig le kellene adnunk a „dáknak” vagy a D.A.C.-nak. Az udvarhelyszéki köznyelvben ez a betűszó nem a dunaszerdahelyi futballklubot rejti, meg nem a legendák ködébe vesző „ősnépre” utal, amely innen tovatűnt a Római Birodalom, a népvándorlás és az etnogenezis sodrásában, hanem arra a valóban létezett vállalatra, amely az ugyancsak létezett szocializmus idején mindenféle hulladéknak számító csomagolóanyag, értelemszerűen papír, ócskavas, színesfém, üveg „recirkulálásával” foglalkozott. Nyilvánvaló, hogy napjainkban európai projektek vannak erre a másodlagos felhasználásra, amelyek eléggé nyögvenyelősen működnek, illetve vállalkozók is fellelhetők e szegmensben, akik pénzt látnak az újrahasznosításban… Mondja is a kultúrfelelős, hogy van itt, a közelben egy cég, ahol vécépapírt gyártanak használt újságokból, könyvekből. – Azok átveszik, de csak akkor fizetnek – segítendő a majdani technológiai folyamatot –, ha lapokra szétszedve dobáljuk be a konténerükbe. Az pedig nagy munka, s nem biztos, hogy nekem megéri… – mármint neki. Ez egy olyan jelenség, amikor sintérré válik életútja során az állatvédő. Vagy olyan, mintha szolgálat közben hitét vesztené a lelkész. Vagy temetkezési vállalkozóvá vedlene az orvos… Végezetül – mielőtt elváltunk volna – megnyugtatott, hogy előbb-utóbb rendbe fogja tenni a könyvtárat, kihányja a mocskot, s megnézi, hogy mi az, ami használható… Nem tudom, hogy a kovid alatt szánt-e rá időt a polgár. Lehetséges. Nem jártam azóta sem abban az épületben. Némi haladás azonban mutatkozik itt-ott, még Udvarhelyszéken is. Egy másik község központjában láttam, hogy a fölöslegesnek vélt kötetekből pár polcnyit kihelyeztek az utcára. A buszváró bódéjába, hogy bárki elvehesse. Haza lehet vinni. Lehet hozni helyébe másikat. Lehet egy-egy lapok közé helyezett cetlin üzenni az olvasmányélményről. Több órán át tartózkodtam azon a településen akkor. Volt időm nézelődni. Azt tapasztaltam, hogy senki, még a kutya sem méltatta figyelemre Gutenberg késői üzenetét. Honfitársaink gépkocsin közlekednek ott is, legalább hetvennel, mert valakik bolondul kitették a harmincas táblát. De minek, mikor senki sem tartja be?! Egyébként láttam már a település egyik közösségi csoportjában a világhálón, hogy „posztolták” a könyves kezdeményezést. Vajon mit rejtenek ezek az üzenetek? Vagy az már a Zuckerberg-féle galaxis része? A lájkkór? A posztalfabetizmus? Számunkra nem releváns?

Simó Márton