borús égbolt
Plázák népe
Azt a címet is adhatnánk ennek az írásnak, hogy: plázák székely népe, vagy: székely plázák népe. Esetleg nemes egyszerűséggel: konzumidióták. Mert ezek vagyunk. Gyakran, igen sok helyzetben úgy viselkedünk, mintha egyáltalán nem lennének gyökereink. Holott itt élünk, itthon, székelyföldi városainkban – most történetesen urbánus megközelítéssel viseltetem a téma iránt –, de úgy, hogy minden jobbnak tűnik számunkra, ami idegen.
A minap hallottam egy beszélgetést, miközben a soromra várakoztam egy hivatalban. A szelektív hulladékgyűjtésről is szó esett. A két nálam fiatalabb férfiú – bár ez manapság nem mérvadó, mert a korlátoltság, akár a nyitottság le- és felterjed minden egyes generációban – arról beszélgetett, hogy Kolozsváron nem sikeres a szelektív hulladékgyűjtés. Próbálkoznak mindenféle civil és önkormányzati akciókkal, de nem megy. A derék polgártársak összevissza dobálják be a kukákba a különböző rendű és rangú szemetüket. A falusiak meg szekérrel hordják be a mocskot, a bontási hulladékot, hogy aztán a város köztisztasági vállalata tegyen vele valamit. Időnként abbahagynak egy-egy módszert a városgazdák, aztán újjal próbálkoznak. „Kell még vagy öt év, amíg az emberek megszokják, és képesek lesznek civilizáltan gondozni a mocskukat!” – mondja kesernyésen az egyik férfiú… Hogy, s hogy nem a közlekedésre, a zsúfoltságra terelődött a beszélgetés, míg fogyogattak az előttünk lévő sorszámok. De még voltak. Ők ketten, és még vagy öten… „Szóval, a metró” – vált témát a másik ember, aki eddig inkább csak bólogatott a szemét kapcsán –, „talán az lesz erre a megoldás…” A szemetes téma gazdája kíváncsian kérdez vissza: „Talán a Metro parkolója? Megnövelik, hogy több autó férjen benne, s tömegközlekedéssel viszik tovább, olcsón és gyorsan az embereket?” „Nem erről van szó! Földalattit építenének Apahida és Szászfenes között, amelyet helyi érdekű vonatokhoz is hozzácsatlakoztatnának” – hangzik el a felvilágosítás. Emberünk kissé elcsodálkozik, mert nem hallott a tervről, de helyeslően megjegyzi, hogy tetszik az elképzelés, ám legyint is mindjárt, hogy ehhez kell még legalább tíz év, s addig szívunk…
Én is olvastam valamit erről a tervről, nem ez lepett meg, hanem a reakció. Mert a metró hallatán ma már sokak lelki szemei előtt nem a földalatti, hanem a hasonló nevű diszkontáruházlánc képe villan fel. Mert így szocializálódott. Olyan, mint egy Pestre szakadt földim, aki majdhogynem profi alkoholistaként húzott le ott vagy húsz esztendőt, s amikor néha érdeklődtem, hogy merre is van egy bizonyos objektum – mondjuk egy intézmény, netán múzeum, színház, ahová ő soha nem szokott járni –, úgy vázolta fel az útvonalat, hogy sorolta a kocsmákat: ott van a sarkon a Dreher söröző, mész vagy százötven lépést, jön a Fekete Lyuk mindjárt, az egy divatos lebúj, elég drága, átmész a másik oldalra, és be a következő mellékutcába, ott van az Orgona presszóval szemben, srégvizavi… Általában helyes volt a leírás. Ő nem látta a templomtornyokat, sem a szecessziós vagy klasszikus ízlésű palotákat. De működött a dolog.
Most volt a Siculus fesztivál a székely anyavárosban. Lelkes kultúraszervezők ismét meghonosították. Elég gazdag volt a felhozatal, tizenöt banda versenyzett, de a három nap alatt péntek–szombat–vasárnap egyszer sem volt tele a Márton Áron tér. Amikor külföldi együttes lépett fel – vendégként –, akkor kicsit többen voltak. Olyan megfontolásból, hogy az jobb. Pedig kitűnő együtteseink vannak, bármikor elérik azt a szintet, amelyet a falu- és városnapokon bejáratott magyarhoniak. Csak nem hisszük el. Mert megszoktuk a piacot…
Újra működik a táncháztalálkozók sora – az is helyi találmány –, abban reménykedem, hogy az sikeres és népes lesz idén is. Ha nem, akkor bevetem magam valamelyik szupermarketbe, és kajtatok majd az akciós termékek után. Mert megéri. Mert oda való vagyok. És az a sors jut nekem, hogy állítólag takarékosan éljek, s szeméttel tömjem az anyaváros kukáit, mint mások a kolozsvári konténereket és azok környékét. A jobb jövő és a metró reményében, amely azonban – hiszem és vallom – a Patkóban soha nem fog vakondként kibújni a föld alól.
Simó Márton
