erős felhőzet
Pityóka
Azt hogy Hargita megye – jobban mondva Csík és Gyergyó – lecsúszott a legnagyobb, legfontosabb hazai burgonyatermő térségek dobogójáról, a termelő gazdák és a szakemberek nagyjából tíz éve nyílt titokként kezelik. A két-három évtizede még fényesen ragyogó, neves kutatóállomással s a gyakorlatban is hasznosítható kísérleti eredményekkel megerősített pityóka-hatalmi termelői státusz viszont időközben alaposan megkopott, kiüresedett. A megyében húzóágazatnak tekintett pityókatermelés hanyatlását nemcsak az jelzi, hogy a 2001-ben még 15 ezer hektárt elfoglaló ültetvények mára 8200 hektárra apadtak, hanem azt is, hogy a mennyiségi csökkenést nem kísérte minőségi javulás. Nem kell csodálkozni azon sem, ha a fent említett 8200 hektárból is versenyképes, szerződésekkel lefedett, a megrendelők igényeit szem előtt tartó, költséghatékony termelés is csupán a Hargita megyei burgonyaültetvények negyedén-harmadán, legjobb esetben felén zajlik. A többi, 10–20 áras kisparcellás, saját vagy éppen rokonaik, ismerőseik szükségletére termelő kis családi gazdaságok nevéhez fűződik.
Kövezzenek meg, ha tévedek, de én látható, megfogható előrelépést – egy-két nagytermelőt leszámítva – sem a hektárhozamok, sem az öntözhető területek növelésére, sem a burgonya mosására, csomagolására, korszerű tárolására és feldolgozására szolgáló beruházások, létesítmények terén nem látok, nem érzékelek. A kutatás rég leállt, a nemesítőállomás is évek óta a csőd szélén tántorog, infrastruktúrája romokban hever. A csíki pityóka hírének öregbítésére – akárcsak a burgonyanemesítő állomáséra – csak ötletek, kidolgozatlan tervek, jórészt a régi státuszt emlegető vágyálmok születnek. Noha lenne szaktudás, a szavak mögött elmaradnak a tettek, s így az eredmények sem mutatkoznak, nincsenek.
De nem érzékelem a burgonyatermelők között járva-kelve az összefogás, a kooperáció, a termeléshez szükséges eszközök, anyagok közös beszerzésének, az összehangolt fajtaválasztásnak, vagy a termés közös értékesítésének valódi igényét sem. Őszinte egyetértést inkább csak a házaló „dubás” felvásárlók ócsárlásában, az árujukat hatékonyabban termelő és emiatt olcsóbban kínáló francia, német, lengyel termelők, és a krumplijukat kamionszám importáló nagykereskedők szidalmazásában látok. A hazai termelők helyzetének ellehetetlenítéséért másra mutogatni, a nyugati krumpliszállítmányok előtt az országhatárok lezárását kérni immár kilenc éve, vagyis Románia uniós csatlakozása óta felesleges, értelmetlen, meddő pótcselekedet. Naphosszat lehet szidni a konkurenciát, a kormányt, a politikusokat, az áruházakat, kevesellni is lehet a támogatásokat, ám a dolgok ettől fikarcnyit sem változnak, cseppet sem rendeződnek. És hogy is változzanak, rendeződjenek, amíg – legyünk őszinték, és nézzünk magunkba – helyben is, már 20 zsák krumpli mihamarabbi eladása érdekében is egymás alá licitálva mindenki ellenfele mindenkinek. Hogy is változzanak, ha a termelőink egymás közt sem tudnak szót érteni, és minek rendeződjenek, ha a közös érdekek Székelyföldön csak addig fontosak, addig életképesek, amíg a rövid távon, banis különbségekben mért egyéni érdekek nem sérülnek.
Amíg pityóka-fronton az érintettek nem tanulnak meg egy irányba húzva közösen nyerni és közösen veszteni, a mindenkinek optimális haladást kínáló utak sem épülnek. Ha nem rendezik soraikat a gazdák, nem alakulnak termelői szövetségek, csoportok, nem erősödik a termelői érdekérvényesítés, nem szélesednek a közös értékesíti csatornák, nem gyarapszik tervezhetően a csíki, gyergyói pityókatermelők jövedelme és nem változik a piaci szereplők között elkönyvelt súlya, súlytalansága sem.
Sürgősen változtatni kellene. Ne várjuk meg, hogy a fogyatkozó ültetvényekkel és a késlekedő régi dicsőséggel együtt az éji homályban az utolsó vevők is elvesszenek.
Domján Levente
_cm.JPG)