Újságolja a fiam, némi csodálattal a hangjában, hogy egyik osztálytársa a hét végén pityókát szedett. Kuriózumnak számíthatott ez a dolog a városi osztályban, hogy így megjegyezte, gondoljuk, s felváltva meséljük a férjemmel, hogy micsoda csapatépítő tréningek zajlottak ilyentájt a mi gyerekkorunkban, hogy két hétig minden ötödikesnél nagyobb iskolást pityókaszedni vittek. Én úgy emlékszem, hogy nem esett nehezünkre, sőt szerettük ezt az időszakot, nemcsak azért, mert nem voltak tanórák, hanem azért is, mert nagyokat játszhattunk, együtt voltunk gyerekekül, s a munka nem ölt meg. Az biztos, hogy jobban megismertük egymást, láttuk, hogy ki a semmirekellő, és ki igazán szorgalmas, csodáltuk a fiúk erejét, és az is kitűnhetett teljesítményével, aki az iskolában nem remekelt. Felszedtük a kiszabott mennyiséget, teltek a vedrek, a zsákok (még a zsákvászon korát éltük), vagy gyűlt a szekérderékba, ha a családé volt a termés, s esténként le kellett üríteni a szekérről. Mindez természetes volt és az élet része – semmilyen rossz emléket nem tudok felpiszkálni magamban az őszi betakarítási munkákkal kapcsolatban. Igaz, később, udvarhelyi diákként a kukoricatörés nem volt a kedvencem, de az almaszedés annál inkább. Most nem járok pityókaszedni és a környezetemben is kevesen – pedig milyen jó volt idén a termés! De többnyire nagytermelők tartják kézben krumpliföldeket, gépesített művelés zajlik, pej, fakó, deres lovak helyett piros és zöld traktorok járják a földeket. Egyre több a szedőgép és a burgonyakombájn, piros gépek, zöld gépek színesítik a földeket, barna földet, feketét. Ahol még akad emberi erő vagy nem tellett gépre s türelme is van a gazdának, ott zsákok állnak rendezett sorokban, fehér zsákok, piros zsákok, zöld vedrek, fekete népek – új rakottas készül. Daczó Katalin