Amint az ismeretes, közel kétéves pereskedés után és a Marosvásárhelyi Ítélőtábla ama január 27-i ítéletét követően, amely révén megerősítette a Hargita Megyei Törvényszéknek azt az ítéletét, miszerint a Lixid Projekt Kft. által gyártott és forgalmazott sör esetében megtiltotta az Igazi Csíki Sör márkanév használatát, heves szócsata alakult ki. Többek között annak okán is, mert az Európai Belső Piaci Harmonizációs Hivatal (OHIM) kétszer is a helyi sörgyártónak adott igazat a Heineken Románia ellenében. Ezt sokan egy székely vállalkozással szembeni támadásként értékelték, egy olyan céggel szemben, amely felvállalta identitását, a magyar nyelvet. Március 27-én viszont a szemben álló felek eltekintettek a bírósági ítélettől, és kompromisszumos készséget mutatva sikerült elfogadni egy megállapodást, amely értelmében a Ciuc és a Csíki Sör márkanevek „egymás mellett békében meg fognak férni a piacon”. A megállapodás fényében egyébként szerződés aláírására is sor kerül(t). A magunk részéről posztfaktum nem tartjuk értelmesnek és kívánatosnak kommentálni a történteket, annak igazságszolgáltatási, jogi, valamint etikai vetületeit, vonzatait. Mint ahogy nem áll szándékunkban „káka tövén csomót keresni” sem, egyszersmind indokoltnak tartva a „mundér becsületének” a védelmezésére tett erőfeszítéseket is. Mindennek ellenére néhány észrevétel kikívánkozik. Ugyanakkor tágabb összefüggésekben a történtek, ha közvetett módon is, de ráterelték a figyelmet a hazai (de nem csak) sör „világára”, illetve söripar helyzetére. Akarva-akaratlan, egy pillanatra csak el kell időznünk a reményeink szerint véglegesen lezárult csíki sörmárka „viszálynál”. Ennek egyetlen oka van: olyan körülmények között, amikor mindkét sörgyár „csíki”, az egyik a csíkszentsimoni székhelyű Lixid Projekt Kft. (hazai–holland vegyes tőkéjű cég, 50-50%-os társtulajdonosi részesedéssel) csíkszentsimoni sörgyára, a másik pedig a bukaresti székhelyű Heineken Románia Rt. (a holland érdekeltségű Heineken nemzetközi cégcsoport romániai leányvállalata)csíkszeredai sörgyára, akkor talán indokolatlan és felesleges azt latolgatni, hogy melyik is az „igazi”, vagy éppenséggel azt, hogy esetleg melyik is az „igazibb”. És e tekintetben el lehet tekinteni a szemantikai fejtegetésektől. Tovább menve: az előbbi mintegy négy évvel ezelőtt kezdte meg a sör gyártását, az utóbbi immár 40 éve, tehát nagyobb múltat tud maga mögött még akkor is, ha időközben többszöri tulajdonváltáson is átesett. Mindkét cég országunkban van bejegyezve a kereskedelmi törzskönyvi hivatalnál, ilyenképpen romániai jogi személyiségű entitások, s termékeik származási helyeként, összhangban a vonatkozó nemzetközi jogszabályokkal, Romániát kell megjelölniük. Az viszont más ügy, hogy melyik milyen sört is gyárt, akár a minőségről legyen szó vagy akár a kelendőségről, a piacosságról, a vásárlókör bővítéséről. Nos, ez utóbbi vonatkozásokban megvan a maguk szerepük a marketingnek, a különböző üzleti fogásoknak stb. stb. S az ilyen irányú ténykedésbe sok minden belefér, még egy márkanévvel kapcsolatos pereskedés is… A hazai sörpiacon (de akár az anyaországin is) az utóbbi évtizedek során mozgalmas történések, események következtek be, amelyek nemegyszer ellentmondásosoknak bizonyultak, bekövetkeztek különböző tendenciák, majd azok megtorpantak, illetve azok helyét átvették mások. 37-ből egy „túlélő” Egy tanulmány szerint az 1869 és az 1990 közti időszakban, Romániában több mint 200 márkanéven gyártottak sört, volt olyan márkanév, amely évtizedeken keresztül élt (köztük olyan is, amely jelenleg is létezik). Amúgy jelenleg a márkanevek pontos száma nem ismeretes, de egyes becslések szerint 13-14 körül van. (Azért nem ismeretes, mert egyik napról a másikra eltűnnek márkák, ugyanakkor újak is megjelennek.) 1990-ben az ország területén 37 sörgyár működött, mondanunk sem kell talán, hogy mindegyik akkor még állami tulajdonban volt. Ma már ezek közül egyetlen van hazai többségi magántulajdonban, a suceavai Bermas Sörgyár (azt 1974-ben helyezték működésbe, 1993-ban pedig az időközben részvénytársasággá vált gyárat a MEBO-eljárás révén privatizálták, jelenleg a többségi tulajdonos az alkalmazottak egyesülete). A rendszerváltást követően, azaz 1990-től errefelé a söriparban is bekövetkezett a magánosítás, s azzal párhuzamosan a multinacionális cégek egyre nagyobb teret hódítottak, ami azt is jelenti, hogy gyakorlatilag felvásárolták a hazai söripart, s közvetett értelemben a sörforgalmazást is. Íme: 1995-től errefelé a külföldi befektetők 15 nagy kapacitású sörgyárat vásároltak meg (azok együttes évi kapacitása 7000 ezer hektoliter körül volt), ezzel egyidejűleg, pontosabban 2000-től errefelé a multinacionális cégek a megvásárolt kapacitásoknak mintegy 33-34%-át „bezárták”, ugyanakkor meglévő kapacitásokat bővítettek. Ez a folyamat azt is jelentette, hogy egykori sörgyárakat a föld színéről is eltüntettek, s azok területei ingatlanfejlesztők kezeibe kerültek. Ez történt az egykor egyik legnevesebb hazai sörgyárral, a Rahova sörgyárral vagy az ugyancsak bukaresti Grivița sörgyárral, másokra lakat került, például az aradira, a hátszegire és régenire. Ugyanakkor az 1990-1994-es időszakban hazai befektetők 74 sörgyárat építettek, jobbára kiskapacitásúakat (5-100 ezer hektoliter/gyár) azok együttes kapacitása 1101 ezer hektoliter/év lévén. Tiszavirág-életűeknek bizonyultak ezek a gyárak, ugyanis túlnyomó többségük az 1995–2000-es évek során leállt. Akiknek sikerült talpon maradni, azok 2004-ben létrehozták az érdekképviseletüket, a Romániai Független Sörgyártótársaságok Patronátusát (PSIPBR). Nyíltan vallják, hogy a multinacionális cégek nem képviselhetik érdekeiket és azok ténykedéseiktől elhatárolódnak. A „nagyok” is tömörültek egy szervezetbe, a Romániai Sörgyártók Egyesületébe (ABR). A Bergenbier Rt., a Heineken Románia Rt., az Ursus Breweries Rt. és az United Románia Bere Prod Rt.-ről van szó, amelyek együttesen a hazai sörgyártásban több mint 80%-kal részesülnek. (Rajtuk kívül az egyesület tagja a Komlótermelők Egyesülete és a Souffleth Malt Románia.) Azuga – „vándorló” márkanév A romániai söripar, illetve sörgyártás érdekes periódusát képezi az 1970–1980-as időszak, abban a periódusban épült jó néhány hazai sörgyár, s a „jól értesültek” úgy tudják, hogy Nicolae Ceaușescu a szeszesital-fogyasztás állítólagos visszaszorítása érdekében kiötölte, hogy minden megyében létesíteni fognak egy-egy 200 000 hektoliter kapacitású sörgyárat. A Csíkszeredai Sörgyár felépítésére is állítólag e program keretében került sor. És van még egy érdekes, a „kárpátok géniuszához” kapcsolódó anekdota: úgy tudni, hogy sörkedvelő volt, a kedvenc márkája pedig az Azuga volt, amelyből állítólag naponta 20 üveget továbbítottak „különleges küldeményként” a pártvezérnek. Az Azuga márka túlélte azt a kort, sőt a gyárat is, ugyanis azt részben lebontották, a megmaradt épületekben pedig ásványvizet palackoznak, de egy másik sörgyár továbbra is gyárt és forgalmaz Azuga márkanevű sört. Amúgy megjegyzendő az is, hogy amennyiben egy márkanév „azonosul” egy tájegység megnevezésével vagy egy földrajzi megnevezéssel, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy azt ott is gyártják. Ilyen összefüggésben utalhatunk a Ciucaș, a Harghita, a Bucegi, Postăvarul márkanevekre. Hasonló hajóban… A rendelkezésünkre álló információk, adatok alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy az anyaországi söripar nagy vonalakban a romániaihoz hasonló metamorfózison ment át. Így például érdemes megemlíteni, hogy míg a kilencvenes évek elején 300 fölött volt a kisüzemi sörfőzdék száma, 2011 derekán már csak mintegy 50 vállalkozás maradt talpon, s azok piaci részesedése alig 15% körül volt. 1990-től kezdődően a nagy változást Magyarországon is a külföldi söripari mamutvállalatok robbanásszerű beáramlása jelentette. 1992-ben öt sörgyár létrehozta a Magyar Sörgyártók Szövetségét, de a 2011-es esztendő vége felé azt már csak három mamutvállalat alkotta, a Borsodi Sörgyár Zrt., a Dreher Sörgyárak Zrt. és a Heineken Hungária Sörgyárak Zrt. Ez a három osztozik nagyjából egyenlő arányban (legalábbis ez így volt a 2011-es esztendő végén) a 85%-os piaci részesedésen. Ezek mind külföldi tulajdonban vannak. A Borsodi például változatos utat járt be, 2009 vége óta a bosznia-hercegovinai, bulgáriai, csehországi, montenegrói, romániai, szerbiai és szlovákiai egyes sörgyárakat is magába foglaló StarBev óriásvállalat portfoliójába került (amelynek a tulajdonosa az amerikai alapítású CVC Capital Partners nemzetközi befektetési alap). 2012-ben viszont a StarBev bekerült a kanadai Molson Coors csoport tulajdonába. Az egykori Kőbányai Sörgyár Rt.-ből lett a Dreher Sörgyárak Zrt., annak tulajdonosa a világ második legnagyobb sörgigásza, a dél-afrikai South African Breweries csoport és az amerikai Miller Brewing Company egyesülésével létrejött SAB Miller vállalatcsoport. A Heineken Hungária Sörgyárak Zrt. a nemzetközi Heineken csoport tagja, miután ez egyesült a korábbi tulajdonossal, az osztrák BrauUnion portfoliójába tartozó BrauUnion Hungária Sörgyárak Rt.-vel. Tehát az állami tulajdonú, illetve állami tulajdonba került nagyüzemek 1990 után a gyorsiramú privatizációk során egyre nagyobbodó világcégek birtokába kerültek, a tőkehiányos kis magyar vállalkozások mintegy 80%-a néhány év alatt kifulladt, tönkrement (akárcsak Románia esetében, amint már arra utaltunk). A kisüzemi sörfőzdék a maguk során megalakították az érdekképviseletüket ellátó Kisüzemi Sörfőzdék Egyesületét, ez 1994 februárjában következett be, amikor is létrejött 18 sörfőzde részvételével ez az együttes. A taglétszám 1995 végére elérte a 140-et, de a sörfőzdék számának drasztikus csökkenése nyomán jelenleg értesüléseink szerint 32-re tehető. Kézműves – képlékeny fogalom Sokszor olvashatjuk a feliratot: kézműves sör. Ezzel a fogalommal sokan igen képlékenyen, szubjektív módon bánnak, sőt olyasmit is olvastunk, hogy egyesek gyakran hakniznak is a „kézműves” névvel. A kézművességnek, a kézműves terméknek viszont létezik akár hivatalosnak is tekinthető definíciója (az, amelyet már lapunk április 11-i számában ismertettünk). A sörgyártás kapcsán ugyancsak rábukkantunk egy amolyan definícióra: „a mindennapi használatban kézművesnek tekintjük a kisüzemek söreit, hiszen kisebb berendezésekkel, nagyobb élőmunka-igénnyel dolgoznak, a sörmester pedig saját belátása szerint valósítja meg ötleteit”. Sajnos viszont előfordul, hogy egy minden elképzelhető „definíció” szerint nagyüzemi sört próbál meg annak marketingje kézművesként eladni. Hazai viszonylatban szakelemzők és egyes sörgyártók is elismerik, hogy a szó igazi értelmében két kézműves sör létezik, nevezetesen a temesvári Berarium Kft. által gyártott Clinica de Bere márkanéven forgalmazott sör, valamint a kolozsvári Hopehead Brewing Kft. által előállított, az amerikai „craft beer” ihletésű sör. A Magyar Élelmiszerkönyv 2-109-es irányelvében meghatározott élelmiszerekre írhatják rá a szóban forgó jelzőt, de azok között a sör nem szerepel. A 2-702-es irányelv vonatkozik a sörre, annak szövegében fellelhető különböző sörkategóriák, illetve -típusok, sőt a szín függvényében való megnevezés is, de a kézműves sörre nincs utalás. A 2-106-os számú irányelv a megkülönböztető minőségű jelöléssel ellátott sörök tárgykörét taglalja. A meghatározás szerint „a különleges minőségű sörök, olyan, más söröktől megkülönböztethető, különleges tulajdonságokkal rendelkező termékek, amelyek a fogyasztók számára előállítási módjuk, összetételük, érzékszervi és egyéb tulajdonságaik miatt további hozzáadott értéket jelentenek. A különleges minőségű sörökre jellemző, hogy kizárólag természetes anyagokat tartalmazhatnak”. A szóban forgó sörök esetében pótanyagok és adalékanyagok nem használhatók. Az élelmiszerkönyv arról is rendelkezik, hogy a termék nevét ki lehet egészíteni a „különleges minőségű” jelzővel, továbbá arról, hogy a különleges minőségű sör alkoholtartalma legalább 2,81% (V/V), eredeti extrakttartalma legalább 13,5% (m/m). Vannak olyan meglátások vélemények is, hogy a kézműves sör értelemszerűen kapcsolódik a kisüzemi sörfőzdékhez. Egyes szakértők ezt másként látják, szerintük a kisüzemi sörgyártás önmagában még nem jelent, nem is jelenthet feltétlenül „kézműves sört”, bár vannak, akik hajlamosak az összemosásra. Van egy érv viszont, amely mégis a kisüzemi sörgyártás mellett „szól”: országunkban és az anyaországban is (de nem csak) bizonyára abból indulva ki, hogy a gyártástechnológia okán nagyobb élőmunka-igénnyel, s következésképpen alacsonyabb termelékenységgel termelnek, a jövedéki adó tekintetében kedvezményben részesülnek. Magyarországon kisüzemi sörfőzdei kategóriába sorolják azokat, amelyek éves termelőkapacitása nem éri el a 8000 hektolitert, ez a mennyiségi határ Románia esetében a 200 000 hektoliter/év. (Egyébként az anyaországi kisüzemek éves kapacitása pár ezer – pár tízezer hektoliter.) Ilyenképpen pedig akár az a következtetés is levonható, hogy mégsem lehet egyenlőségjelt tenni a kisüzemi sör és a kézműves sör közé. Nem, mert akkor az a sör, ami esetleg az egyik országban kézműves sörnek minősülhet, nem minősülhetne annak a „szomszédban”. És még valami, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni: világszerte a kézműves sör értelemszerűen drágább, mint a többi sörféleségek. (Amennyiben pedig nem csak kézműves termékről van szó, hanem azzal együtt hagyományos, illetve helyiről, akkor magától értetődő a „hagyományőrzés”, valamint a helyi alapanyagok felhasználása.) A fentiek tükrében és félretéve a szentimentális alapú megközelítést, nemigen gyömöszölhető bele a kézműves „kategóriába” például egy olyan sörgyár, amely éves termelő kapacitása megközelíti a 200 ezer hektolitert, határon túlnyúló elosztási hálózattal rendelkezik, s az alkalmazottainak száma a 200 körül van. (Magyarországon a teljes söripar 1600-1700 főt foglalkoztat!) Hecser Zoltán