Az eddig többször emlegetett Titicaca-tó, azon túlmenően, hogy a hagyomány szerint itt született a legfőbb inka és itt kezdődött az inkák történelme, maga is megérdemli a figyelmet, hisz vele újra a legek világába kerültünk: az Altiplano a világ második legnagyobb magashegyi fennsíkja, a közepe táján elterülő Titicaca-tó pedig a világ legmagasabban (3820 méteren) fekvő hajózható tava, ugyanakkor Dél-Amerika legnagyobb tava. Ezek után illik róla is írnom valamit, mert nemcsak a paraméterei érdekesek – közel négyezer négyzetméter felületű és helyenként 280 méter mély –, hanem ő maga is remek élmény volt. A hatalmas víz teljes pompájában fogadott: nyugodtan, a látóhatár szélén hegyekkel koszorúzva terült el előttünk, csillámló felszínét sokáig csak a csónakok keltette vízfodrok törték meg.

Szállodánk Punóban

Punót, a partján fekvő városkát a spanyolok alapították, ma a turisták látogatásai indulnak innen. Hatalmas, elegáns szállodánk közvetlenül a tó partján állt. Táncteremnyi előcsarnokában fotelek, kanapék, asztalkák tömkelegével, ahonnan a vízre láthattunk, és ahol szédelegve ittuk a kokateát és töltöttük azt flakonjainkba, hogy bírjuk a magasságot. Ilyen kitűnő ellátás, rendkívüli látnivalók és mindenféle gondoskodás ellenére első napi látogatásaink után az egyik útitársnőnk rosszul lett. Bár lehetséges, hogy esetében az alkohol is közrejátszott az állapota kialakulásában: elég gyakran használta az otthonról hozott pálinkát nemcsak gyomorbaj, hanem más lehetséges megbetegedések ellen is. Egy házaspár pedig ott már annyira betegnek érezte magát – a magasság okozta tünetekhez hasmenés is társult –, hogy úgy döntöttek, Punóban maradnak, amíg mi visszatérünk Bolíviából. Különben ez a gond – hogy mennyit és mit bír ki az európai gyomor a fejlődő államokban? – rendszeresen visszatérő kérdés. Nemcsak a saját magyar, hanem a helyi idegenvezetők is mindig felhívják a figyelmünket arra, hogy csak palackozott, jól lezárt palackban kapható vizet igyunk. A jól lezárt, azaz érintetlen kupak is feltétel, és oda kell rá figyelni, mert bizony ezt is hamisítják: megtöltik a csapnál és árulják. Megjárhatja, aki figyelmetlen. De nemcsak a víz, hanem alkalmanként az étteremben elfogyasztott friss zöldségek és gyümölcsök is gondot okozhatnak, hisz azokat is csapvízzel mossák meg. Az utcai árusokat sem szokták javasolni, mert igaz ugyan, hogy legtöbbször valami főtt vagy sült ételt kínálnak, de a hozzávalókat megfogják a nem kifejezetten steril kezükkel, esetleg a csomagolópapírral lehet baj. És ha minden veszélyt kivédtünk, még mindig maradhat egy-két fűszer, amelynek hashajtó hatása lehet, ha nem szoktunk hozzá. Ezért ajánlott az itthonról vitt tömény ital fogyasztása minden étkezés előtt. Persze minden csoportban kerülnek olyanok, akik ezt a „gyógyszert” a javallottnál sokkal gyakrabban kóstolgatják. Azaz mindegyik körúton került legalább egy, néha több iszákos is. Ugyanúgy, mint a nagy társadalom más jellegzetes figurái, a kötekedőtől a mindentudóig, az elégedetlenkedőtől a bólogatóig, a kuporgatott fillérekből utazótól az újgazdagig, a lelkesen kíváncsitól az unatkozóig. Mert a körutazó társaság is leképezi kicsiben a világunkat.

Totoranád a tó vizén

Az említett kis (vagy ilyen összefüggésben nagy?) balesettől eltekintve, ép gyomorral úsztuk meg a fejlődőben levő, szegény országok körülményeit Indiában, Mexikóban, Peruban, amit azonban nem mondhatok el Kínáról. Arról a Kínáról, amelyet most hirtelen nem igazán tudok besorolni: mert nem szocialista vagy kommunista, hanem népi és maoista; nem fejlődő, mert részben fejlett, részben teljesen elmaradott; nem harmadik világ, hanem második, amilyen lassacskán nincs is, illetve maholnap egészen másképp van, mint eddig tudtuk. Egyre nehezebb átlátható, általánosítható kategóriákba foglalni a különböző országokat, mint sok más egyebet. Hogy ez jó vagy rossz, elég nehéz eldönteni. Szóval Kínában történt meg, hogy a csoportunk fele napokon keresztül küzdött egy mindannyiunknál egyszerre jelentkező hasmarssal, némelyeknél hányással, másoknál hőemelkedéssel is járó gyomorfertőzéssel, amelynek oka máig felderítetlen: csak találgatni tudtuk, de közös nevezőre jutni nem. Hát erről ennyit… Punóban tehát még teljes létszámmal vágtunk neki a szállodánktól induló ösvénynek, amelyen egy kis mólóhoz jutottunk, ahonnan a hajócskák indultak. Beszálltunk egy lélekszámunkra szabott fehér, fedett, kényelmes hajóra, melynek kis fedélzetére is kimehettünk, hogy felfedezzük a tó igazi – a mondákon túlmutató, kézzelfogható – különlegességeit, az úszó szigeteket. Mert ha kimondjuk a Titicaca nevet, rendszerint elsőnek ezek jutnak eszünkbe róla.

Egy úszó sziget

Kezdetben vala az uros nép (más forrás szerint az urók népe) – legalábbis így szól a hagyományuk őrizte történet –, a föld legrégibb törzse, mert annak tartják magukat. Mondáik szerint már a Nap keletkezése előtt ott éltek, és olyan csodálatosan kivételesek voltak, hogy nem fulladtak a vízbe és nem csapott beléjük a villám. Aztán megjelentek más népek is, köztük az ajmarák és mások, ezekkel az idők folyamán keveredtek, aminek következtében elveszítették ezeket a csodás tulajdonságaikat, azaz a felsőbbrendűségüket, és ezért a többiekéhez hasonló életet folytattak. A sok különböző ember – népcsoport – együttélése természetesen sok torzsalkodást is hozott magával, az urók pedig megunva ezt, végül úgy döntöttek, hogy a vízre költöznek. Persze valószínűbb, hogy a harciasabb törzsek elől menekültek ezekre a furcsa, a világon egyedülálló szigetecskékre, és így, saját megfogalmazásuk szerint, „a víz és a mennyek között” éljenek. Hogy az urók eredetileg mennyire voltak másak, mint a ma itt élő nép, milyen volt a nyelvük, a kultúrájuk, arról nincsenek adataink. Leszármazottaik itt ma az ajmara nyelvet beszélik. A part mentén végig totoranád nő, de a tó vizén is gyakran találkoztunk kis természetes nádasokkal. A parton már inkább sárga, a tavon legtöbbször zöldellőn hajladozó fiatalabb formájában, vagy a tetején lassan sárgává váló formájában találkoztunk vele. Ez az úszó szigetek alapanyaga. Ebből alkotott meg egy ősi nép egy életformát, részben a szükség, részben az emberi találékonyság különleges diadalaként.

Albert Ildikó